Actions

Work Header

Razzle-Dazzle

Chapter Text

A megnyitó unalmas. Az igazgató bazsarózsákkal telehintett öltönyben áll a színpadon, ajkain megnyerő mosoly ül. Hosszú karjaival igyekszik nyomatékosítani a mondandóját, beszédének sajátos dallama beleivódik a közönség tagjainak fülébe, akár egy varázslat.

Lelkes szülők és elbűvölt gyermekek, türelmetlen kamaszok és sztoikus értelmiségiek. A megszokott emberek, csupán a vonásaik változtak a karnevál legutóbbi állomása óta. Az első évben még lekötöttek, ahogy Tamon beszédei is. Utána már csak felületes szemlélőjévé váltam az eseményeknek a színpadot és a nézőtért körülvevő kocsik egyikében. Az elrendezés a szokásos: a város szélén elterülő, száraz fűvel borított síkságon gombamód elszaporodó standok álltak, ám az óriási színpad megtöri a rendetlenséget és tekintélyt parancsolóan foglalja el a helyét az összevisszaságban.

Tamon szavai mellé duruzsolás vegyül. Ha ő lennék, minden sutyorgót szúrós pillantással illetnék. Talán éppen ezért ő a karneválunk igazgatója, mivel sosem zavarja az ilyesmi. Mi is pusmoghatnánk a gyűléseken, mégsem tesszük. Aki lemarad, az kimarad, aki pedig kimarad, az a kocsik mögötti porba hullik.

Még csak öt perce kezdődött a megnyitó, így visszahúzom a fejemet a lakókocsi keskeny ablakán, és résnyire behajtom az elsötétített üveget. Pislogok párat, mire a szemem hozzászokik a benti félhomályhoz. Már ki tudom venni a tárgyak körvonalát, így nem ütközök neki a mögöttem álló, rozoga asztalnak.

– Ma nem húzza olyan sokáig – jegyzi meg Chiaki.

A jósunk az asztal mögött ül egy szintén már jobb napokat is látott széken, a kezében egy teáscsésze. Férfi létére női iskolai egyenruhát visel, a lehető leghanyagabb módon. A hosszú blúzt alul nyitva hagyta és fakószürke szoknyájába sem tűrte be. Frissen bokszolt cipőjének fűzőit hanyag masnikba rendezte, akárcsak fekete nyakkendőjét is, amely ugyanezen egyenruha fiúk számára előírt tartozéka lehetett.

– Képes voltál megjósolni? – horkanok fel és a kezembe veszem az asztalra dobott, kócos póthajakat.

Chiaki vállat von és félrerakja a csészét. A leülepedett teafű kacskaringós vonalait látva nem kérdezek többet. A férfi két oldalt apró, lazán font copfokba rendezte a tincseit. Nem messze a halántékától, felcsatolom neki a póthajakat. Finom mozdulatokkal eligazítom neki, aztán helyet cserélünk. Az asztal túlsó végébe hajítottam le az enyéimet, mikor bejöttem ide. Szőkék, ugyanúgy olvadnak bele a tincseimbe, mintha a sajátjaim lennének.

Chiaki dolgát végezvén az asztalra telepedik, amely bánatos nyekkenéssel adja a tudtára, hogy ez a művelet a legkevésbé sem biztonságos. A jósunkat nem érdekli, a tenyerébe veszi az én hatalmas kézfejemet és a plafon felé fordítja azt. Az ujjai meglepő gyengédséggel szánkáznak végig a szívvonalamon, aztán az összes többit is szemügyre veszi. Elmosolyodik.

– Ugyanazt látod, mint idefelé jövet? – kérdezem.

Nem felel, csupán bólint egyet.

– Akkor most sem fogod elmondani, mi az, ugye? – sóhajtok fel lemondóan.

– Mégis mi izgalom lenne az életben, ha minden ajtó mögé belátnánk? – kérdez vissza, majd lecsúszik az asztalról, amely elégedett nyögéssel szabadul meg a súlyától. A cipői szabálytalan ritmusban koppannak a pallódeszkán. Kipp, egy szívverésnyi szünet és kopp.

Kipp, kopp. Ezúttal a lakókocsi ajtaján kopogtatnak. Chiaki hátrahúzódik az árnyékokba. Vetek rá egy sajnálkozó pillantást, hiszen ebből már rögtön tudom, ki állhat odakint, és kinyitom az ajtót.

– Nao üzeni, hogy mindenki a helyére.

Amit látok, az csupán két nyakkendő - egy fekete-fehér kockás és egy Chiakiéhoz hasonló darab. Meg kell emelnem az államat, hogy Sorára nézhessek. A fél arcát eltakarja sötét haja, amelybe türkizszínű szálak vegyülnek, misztikus kisugárzást kölcsönözve a langaléta zsonglőrnek. Magamra erőltetek egy mosolyt.

– Rendben, máris megyünk – zárom vissza az ajtót, és Chiaki felé fordulok, aki egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében emeli el a szája elől a kezét.

– Nem csinálhatod mindig ezt – rovom meg a jóst.

– Látod? – lép elém a férfi és a tenyerén futó számtalan, kusza vonal egyikére bök. – Csinálhatom.

– És meddig? – rakom csípőre kezemet. Chiaki félrenéz és az alsó ajkába harap.

– Már nem sokáig – ismeri el halkan. Pedig hazudhatna is. Tudja, hogy egy fikarcnyit sem értek a tenyérjósláshoz, sőt, semmilyen más jósláshoz sem. Az én asztalom teljesen más, mint az övé, varázslatos ugyan, de inkább a jelent, a kézzelfoghatót babrálom a jövő helyett.

Kisurranunk a lakókocsiból és különválunk. Sietve haladok a célom felé, a lépteim gyorsak és biztosak, a hosszú évek rutinja végett hamar a játékokhoz érek. A célba lövölde, a halászat és többi megnyerhetetlennek tartott karneváli játék vár már rám, hogy valóra váltsam a mítoszt, miszerint senki sem képes győzni rajtuk. Ma hajnalban mindent előkészítettem a mai napra, azonban a varázslat nem tarthat örökké, így ügyelnem kell arra, nehogy bárkinek is esélye legyen véghez vinni a lehetetlent. A lövöldénél lévő stand mögé állok és várok. Aztán az oszlopokra helyezett hangszórókból felharsan a muzsika, az arcomra pedig a bohócok tipikus álmosolya kerül.

A türelmetlen kamaszok az elsők. Sokan randevúra hozzák ide a barátnőiket, akiket rögtön le is akarnak nyűgözni. Néhányat hagyok, hogy majdnem középre lőhessenek, éltetve bennük a reményt, aztán abban a minutumban el is ragadom tőlük. Morogva állnak tovább az erőpróbához. Hiába. A környező tíz négyzetméteren minden az én bűbájom alatt áll, átlagember nem juthat át rajta.

Ebédszünetig elszórakozgatok, erősítem a varázslatot ott, ahol szükséges, aztán egy órakor megkönnyebbülten rogyok le a lakókocsi lépcsőjén, a kezemben kakaós palacsintával és egy rántott húsos szendviccsel.

Chiaki tányérján szintén palacsinta, szabad kezében egy vékonyka horrorregény. Mellém telepedik, érzem a belőle állató tömjén illatát. A jóssátor ponyvájába már örökre beleitta magát, annyira, hogy az ember már észre sem veszi, de Chiakinál mindenre számítunk, csak a nyilvánvalóra nem. Lassan majszolja el az ebédjét, a könyv lapjai lassan pörögnek az ujjai alatt. Végzek az ebédemmel, és kelnék fel mellőle, amikor a hangja megállít.

– A harmadik vendéged lesz az.

Összeráncolom a homlokomat, mégsem nézek vissza rá, vagy kérdezek bármit is. A lövöldébe visszaérve, türelmetlenül számolom a vendégeket. Elsőként egy újabb randizó párocska, másodiknak egy sztoikus értelmiségi, az ingjének hónalját izzadságfolt festi szürkére. A harmadiknál lefagyok. A férfi nem sokkal magasabb nálam, a külseje teljes mértékig igazodik az utcadivat szélsőségeihez – szőkésbarnára festett haj, fekete kalap, a mély kivágású póló dekoltázsában egy olcsónak tűnő, valószínűleg márkás nyaklánc lóg. A pénzt az előző vendég után még mindig kinyújtva maradt tenyerembe csúsztatja, hűvös ujjai végigsimítanak a csuklómon.

Lassított felvételként érzékelem a világot, a hangok masszává simulnak a fülemben, a szemem csakis őt látja, ahogy megemeli a játék pisztolyt, próbálgatja és lő. A golyó kiröppen, a környezetem újból felgyorsul, tehetetlenül nézem, ahogy minden egyes lövése telitalálattal végződik. Kétségbeesetten rántanám el az utolsó céltáblát, a mágia bizsergeti a testemet, mégsem történik semmi.

A férfi engem néz, az arcáról semmit sem tudok leolvasni, Chiaki szavai járnak a fejemben. A harmadik vendégem lesz az. Aki csődbe viszi a karnevált, vagy mégis mire gondolt? Egyáltalán miért mosolygott mindkét alkalommal, miközben a tenyeremből jósolt? Végül is, ha emiatt az idegen miatt lehúzhatjuk a rolót, neki sem kell Sorát látnia, ez így tiszta sor.

Lángoló fülekkel nyúlok a jutalmakat rejtő zsák felé. Kelletlenül nyújtom a férfi felé, ha észre is veszi rajtam, az ajkain ülő halovány mosoly kizárólag elégedettséget sugall. Minden helyes találatért kiemel egy ajándékot, hogy pontosan miket, arra nem tudok figyelni. Elvakít a meglepetéssel, dühvel keveredő csalódottság. Átlagember nem törhet át a mágiámon, neki mégis sikerült. Hogyan? Az érintésével a csuklómon nem zárhatott el semmit, hiszen éreztem az energia áramlását, a fenébe is!

– Holnap visszajövök – jelenti ki a férfi, azzal sarkon fordul, és karjában a halomnyi jutalommal, távozik. Az emberek felbátorodnak, kapkodva állítom vissza a bűbájt, nehogy kifosszák a bódémat. Az erőpróba mellett álló artistánk hitetlenkedve mered rám, mielőtt műszakot cserélne a hasonlóan döbbent Sorával. Majdnem biztos vagyok benne, hogy az esti előadásra a történtek Tamon fülébe fognak jutni. Ezek után ezer százalék, hogy kifaggatom Chiakit.

A délután többi része egybefolyik, mikor az egyik ideiglenesen felvett diákmunkás cserél velem, örömmel hagyom ott a lövölde standját. A színpad köré már megépült a cirkuszi sátor, a szám belsejét rágcsálva surranok be a színfalak mögé. A sugdolózás elhal, mihelyst észrevesznek engem a többiek. Sértik a büszkeségemet a történtek, mégis emelt fővel sétálok oda hozzájuk.

– Ember, mégis mi volt ez? – fordul hozzám az artista, akit nemrég Sora váltott le. Shohei úgy néz le rám, mint aki még soha életében nem látott engem és mindenki más utánozza a tekintetét. A pillantások kereszttüzében állni mindig más érzés. Most a hátam közepére sem kívánom őket, így amikor Tamon kiválik közülük és int, hogy kövessem, örömmel indulok meg a nyomában.

A szívem végig a torkomban dobog, a tenyerem izzad, miközben a sátor egy csendesebb pontjához sétálunk. Mi van, ha kirúg? Nem, évek óta hibátlanul végzem a munkámat. Mégis mekkora értékben vihette el a férfi a jutalmakat? A fizetéscsökkentés szükségtelen rossz, de egy fokkal reálisabb lehetőség. A gondolataimból végül Tamon hangja zökkent ki. Más, mint amikor délelőtt megnyitotta a karnevált, kevésbé mesterkélt.

– Láttad valaha ezt a fazont? – szegezi nekem a kérdést. Egy pillanatra meglep vele. Automatikusan megrázom a fejemet. Emlékeznék rá.

– Annyit mondott, hogy holnap visszajön – sóhajtok fel. Tamon kimérten bólint egyet. Tudomásul veszi a tényt, az agyában láthatóan pörögnek a fogaskerekek.

– Chiaki jóslatai nem mutattak változást a karnevál jövőjében – töpreng hangosan, csontos ujjait az állára simítja. – Blokkoltak?

– Nem – húzom el a számat. – Egy pillanatra lefagytam, de éreztem a mágiámat és a többi játéknál sem történt változás, azonban a céltáblák egyszerűen nem engedelmeskedtek nekem. Mintha...

Keresem a szavakat a történtekre, ám nem találom őket. Nehéz megfogalmazni, mégis mi történhetett a lövöldénél.

– Mintha az ő irányítása alá kerültek volna? – találgat Tamon.

A szemem felcsillan és bólintok. Ez az!

– Igen, valami ilyesmi történhetett – adok neki igazat, mégsem tudom összerakni a képet. – De mégis miért használná valaki a mágiáját ilyenekre?

Felnézek Tamonra. Láthatóan nyugtalan, akárcsak én, a lába különös ritmust jár.

– Nem tudom – sóhajt fel végül. – Beszélnem kell Chiakival.

Azzal elsiet. Egyből körülöttem rajzik mindenki, akár a muslicák a nyitva hagyott szilvabefőtt körül. Egy pillanatra sem hagynak gondolkodni, szinte már lehetetlen ignorálni őket. A fejem lüktet a gondolatoktól.

– Ez nem egy kibaszott állatkert!

Megfordulok az ismerős hangra és elnyílt ajkakkal nézem, ahogy Chiaki arrébb lökdösi a bámészkodókat, a tekintete parázsként izzik. Néhányan már azelőtt hátrálni kezdenek, hogy hozzájuk érhetne. Amikor megáll mellettem, visszavedlik a csendes önmagává, szeméből eltűnik a tűz. Végigmér.

– Már sehol nincs a rúzsod – állapítja meg. – Ahogy gondoltam.

A kezében ott-terem a tégely, amelyet reggel hanyagul az ágyamra dobtam, majd művészi gonddal kezdi el igazgatni a sminkemet. Belemászik az intim szférámba, de neki mindig megengedtem ezt, Sora óta pedig már lassan el is várom.

– Beteljesült a jóslatod – jelentem ki hirtelen, a hangomban egy csipetnyi gúny, hogy érezze, nem igazán örülök a dolognak. Chiaki halkan felkuncog.

– Megragadta a figyelmed, ugye? – suttogja, miközben igazítani kezdi a póthajamat. Lépek egyet hátra, de a férfi velem együtt mozdul.

– Nem látom annyira tisztán. Mintha egy koszos ablaküvegen próbálnék keresztülnézni, ezért Tamonnak sem tudtam segíteni – vág bele a magyarázatba. – Azt tudtam, hogy találkozni fogsz egy férfival, aki felől pozitív energiákat éreztem.

Chiaki hangja bizonytalan. Akaratlanul is felnevetek.

– Figyelj, legalább nem megy csődbe a karnevál, igaz? – piszkálom meg az egyik copfját, mire az ő arcán is megjelenik egy mosoly. Halvány, alig látható, ha nem ismerném gyerekkorunk óta, meg sem mondanám, hogy ott van.

– Ma asztalt lebegtetünk, ha jól emlékszem – vált hirtelen témát, a hangjában enyhe csalódottsággal. Ez a mi közös műsorszámunk, amikor a mágiám kiszínezi a képességeit. Tamon szereti, ha valami látványos, így az esti fellépésnél Chiaki sosem lehet teljesen egyedül. Kissé kirekesztettnek érzi magát emiatt, amiért önmagában nem elég a képessége. Mégis, jól esik őt a háttérből támogatni, figyelni, ahogy sokszor tűpontos jóslatokat visz véghez, míg én a látványért felelek.

– Ki kezd ma?

Sora határozott baritonját hallva Chiaki egyből a hátam mögé rejtőzik. A zsonglőr most érkezett a sátorba, kérdése inkább szól mindenkinek, mint nekünk, kettőnknek, a jós azonban mit sem törődik ezzel. Utálom, amikor bolondot csinál magából, kettejük ügyében mégsem segíthetem őt, bármennyire is szeretném.

– Én.

A levegő megfagy, amikor Luvia, a kígyóemberünk előbukkan a semmiből. Bő pólót visel, háromnegyedes nadrággal. A testén tetoválások tömkelege ragadja meg a gyanútlan szemlélő figyelmét, karjain egy centiméternyi bőr sincs teljesen szabadon. Kisugárzása fojtogató, magabiztos léptekkel sétál el köztünk. Léptei nem csapnak zajt, hollófekete haja mozdulatlan koronaként ül a fején, sminkje szokás szerint koromsötét, hibátlan, piercingjei megcsillannak a hátsó reflektorok fényében. Az idő mindig megáll, amikor köztünk van. Senki sem beszél vagy tesz bármilyen felesleges mozdulatot. Talán még levegőt sem szokás ilyenkor venni. Fogalmam sincs, hiszen engem is ugyanúgy maga alá gyűr a jelenléte, mint a többieket.

A ponyva nehéz puffanása jelzi a távozását. Egy emberként sóhajtunk fel. Ez is része Luvia bűvkörének.

– Még mindig ő az egyetlen, akivel kapcsolatban semmit nem tudok megjósolni – mondja gondterhelten Chiaki. – Mintha nem lenne jövője.

Chapter Text

Luvia előadását hallhatóan élvezi a közönség. Tamonon kívül még egyikünk sem látta őt fellépni, sőt, még gyakorolni sem. Nem mintha nem akarnánk, egyszerűen meg van tiltva és senki sem kockáztatná a napi betevőjét a kígyóember kileséséért. Luvia amúgy is mindent tud és mindent lát, már persze, ami a jelent illeti. Érdekes, hogy Chiaki szerint nincs jövője, mivel minden egyes nap találkozunk vele valamilyen formában. Bár, ez még korántsem jelenti azt, hogy a jövőtlen emberek mind halottak lennének.

A Chiaki mai produkciójához használt asztalon ücsörgök a sátor színpad mögötti zugában, míg a jós Sora elől bujkál valamerre. A lábamat hanyagul lóbálva tekintek körbe a társaimon. Nao, a porondmester, ráncokba gyűrt homlokkal futja át a fellépési sorrendet, immáron legalább ezredszerre. Vörös kabátot visel, Tamonhoz hasonló, bazsarózsás szegéllyel. Amikor ketten állnak a színpadon, legalább jól mutatnak egymás mellett, azt a két fejnyi különbséget leszámítva, amellyel az igazgató a porondmester fölé magasodik.

Tapsvihar.

Az eddig nyújtást végző artisták vidáman mosolyognak, aztán megérkezik Luvia. A képzeletemben élő másodpercmutató lelassul és megáll. A férfi csupán a fekete nadrágot viseli. Magához vonzza a tekinteteket. A mellkasa közepére tetovált, vörös rózsát figyelem, megigéz és magával ragad. Pislantok. Tintába öntve feszülnek a hátán az ördög szárnyai és a nyílvégű farok. A vérben áztatott íriszű szem a tarkója alatt engem néz. Megborzongok. Újabb pislogás. Már kint is van a szabadban. Az artisták eltűnnek a színpad felé vezető úton.

– A frászt hozza rám.

Összerezzenek. A hang a két bokám közül jön. Lenézek. Chiaki épp most mászik ki az asztal alól. Szóval ide rejtőzött! Gondolhattam volna.

– Te is rám – dorgálom meg finoman. – Még hányféle rejtekhely van a tarsolyodban, ha Soráról van szó?

Chiaki feláll és leporolja a szoknyáját. Durcás képet vág. Ezek szerint jó hangulatban van.

– Nem elég – motyogja.

Felül mellém az asztalra, a fejét a vállamra hajtva kerüli Sora tekintetét, aki a szeme sarkából folyton felénk pillantgat.

– A problémáid nem fogják megoldani magukat – jegyzem meg. Chiaki egy morranással fejezi ki az érdektelenségét a témával kapcsolatban. Idegesít, az elmúlt három hónapban mégis számtalanszor megróttam már Sora miatt. Eggyel több vagy kevesebb, már mit sem számít neki. Ennek ellenére finoman letolom őt az asztalról és megpróbálom a zsonglőr felé irányítani. Egy sóbálvány elszántságával fordítja felém a fejét. Felsóhajtok, hagyom, hadd üljön vissza mellém. A feje újból a vállamon, a gesztenyebarna póthaj csiklandozza az arcomat.

– Jós vagy. Előre láttad a csókot, elhúzódhattál volna – suttogom.

Hallgatunk. Újra felzendül a taps. Chiaki jön. Shohei egyből hozzánk siet és letessékel minket az asztalról, hogy egy másik artistával együtt felcipeljék azt a színpadra.

– Aki?

Chiakira nézek, akinek Nao már veszettül integet, hogy siessen.

– Akartam azt a csókot.

Ledöbbenek.

Sosem felejtem el azt az estét. Okinawán álltunk meg egy hétre. Chiaki szokás szerint az elsők közt lépett fel, míg rám bohócként a ráadás különös művészete hárult. Miután segédkeztem egy keveset az elpakolásban, a lakókocsim felé igyekezvén észrevettem a résnyire nyitott ajtót. Azt hittem, egy vendég tört be hozzám, valamelyik sértett kamasz, amiért zsinórban veszített a lövöldénél a délután folyamán. Nem ez lett volna az első eset. Halk léptekkel osontam el a kocsiig, ám amikor beléptem, korántsem az fogadott, amire vártam. Chiaki az ágyamon hasalt és telesírta a párnámat. Teljesen kétségbe volt esve, órákba telt lenyugtatnom, azóta Sorára se mer nézni, most pedig közli velem, hogy akarta a csókot?

– Megjósolta, hogy a következő évben megnősülsz, vagy mi? – áll meg mellettem vigyorogva Shohei. Ez észhez térít, és egyből felhorkanok.

– Úgy nézek ki, mint akinek valaha is megfordultak a fejében a nők? – gúnyolódom az artistával, aki erre harsányan felnevet. Még szerencse, hogy a közönség izgatott duruzsolása elnyomja a hangot, Nao viszont még így is megajándékozza őt egy szúrós pillantással.

Elhangzik a végszavam, magam elé képzelem az asztalt és lebegtetni kezdem. Koncentrálnom kell, így a beszélgetésünk félbemarad. Chiaki végez, ám amikor meglátja, kivel is beszélek, egyből kisétál a sátorból.

– Mi jót jósolt neked? – bök finoman oldalba a könyökével Shohei, ami a toronymagas és izmos artista esetében felér egy majdnem-zúzódással.

– Semmi különöset, inkább csak ugratott, azt hiszem – rántom meg a vállamat. Habár Chiaki komoly arckifejezése épp az ellenkezőjéről tanúskodott, mégis remélem, hogy ez az egész csakis valamiféle vicc lehet.

Shohei árulkodóan felvonja egyenes vonalú, sötét szemöldökét. Nem hisz nekem. A helyében én se tenném. A jósunk nem a humoráról híres. Csendben állunk egymás mellett. Ő az elpakolásban fog segíteni, az én műsorszámom pedig mindig a végére marad. Visszaülök a Chiaki mutatványa után újból idecipelt asztalra.

– Hallom a pletykákat – mondja hirtelen az artista, mikor a zsonglőrök felvonulnak a színpadra. Megvetően horkantok egyet. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy Shohei az, aki általában elindítja őket.

– Tudom, mi történt Sora meg közte.

Ezt már egészen halkan mondja, ha nem állna ott mellettem, azt hinném, a ponyva résein át besurranó fuvallatok suttognak. Nem vall Shoheire a diszkréció.

– A vak is láthatja, hogy valami nincs rendben – jegyzem meg unott hangon, utalva Chiaki gyerekes bujkálására. Semmi kedvem kibeszélni a legjobb barátomat.

– Igen, de nekem Sora mesélt róla – támaszkodik az asztalnak az artista. A sátorponyva tetejét bámulja, a bicepsze megfeszül. Elkapom a tekintetemet és a lelógó lábaimat vizslatom.

– Meglep, hogy megbízik benned – utalok a pletykás természetére. Shohei egy amolyan ezt pont te mondod fajtájú pillantással illet. Elhúzom a számat. Nem kell kimondania, akkor is tudom, mire gondol. Tavaly öt hónapig hittük azt, hogy szerelmesek vagyunk egymásba.

– Azt hiszi, hogy Chiaki utálja őt – veti oda elém a csontot. Lehunyt szemmel próbálom visszatartani a nevetést, a szám széle mégis felfelé görbül.

– Belőlem ugyan nem szedsz ki semmit.

Most Shohei mosolyog.

– Ugye tudod, hogy ez is egy válasz? – kérdezi játékos hangon.

– És? – játszom a bolondot, holott pontosan tudom, mit akar ezzel kifejezni.

– Nem fogom elmondani Sorának – hárít, nem veszi be a színészkedésemet. – De fülig szerelmes. Ezt valahogy próbáld meg elhinteni.

Megvonom a vállamat.

– Bár úgysem fogod – sóhajt fel, majd ellöki magát az asztaltól.

Igaza lett. Az elpakolás után még ránézek Chiakira a lakókocsijában. Már alszik. A póthaját hanyagul az asztalra dobta, a ruháját a székre lógatta. A szemfestékét nem sikerült tökéletesen lemosnia, egy félhomályban is észrevehető, szürkés folt éktelenkedik a jobb orcáján. Fehér hálóinget visel, az egyik lába combtól lefelé kilóg a paplan alól. Megigazítom.

Amikor kilépek a szabadba, Sorával találom magamat szemben. Egymásra nézünk. Látom a tekintetében, ahogy összeszorul a szíve.

– Aki – mondja köszönésképp. Megrezzen a kisujjam. Még soha, senki nem mondta ki így a nevemet, ennyi fájdalommal karöltve. Ha Chiaki nem viselkedne óvodás módjára, akkor most nem bizsergetné végig a gerincoszlopomat a szégyen.

– Sora – sóhajtok fel. Félreérti. Lehajtott fejjel kerülöm ki. Arra várok, hogy elkapja a csuklómat és magyarázatot követeljen. Nem teszi.

A lakókocsimhoz érve egy cetlit találok az ajtómra ragasztva. A bűntudatot átveszi a gyanakvástól terhes kíváncsiság. A kézírás szép, a latin betűk enyhén jobbra dőlnek.

Deus solus potest iudicare me

Összeráncolom a homlokomat. Egy fikarcnyit sem konyítok az idegen nyelvekhez. A mágiámmal tépem le a lapot az ajtómról. Magam mögött lebegtetem be a lakókocsimba. Óvatosan az asztalomra engedem. Holnap meg kell vizsgáltatnom Chiakival. Az is lehet, hogy a lövöldés férfi írta. Talán valamiféle figyelmeztetés.

Nyugtalanul alszom. Még hat nap Fukushimában, aztán továbbállunk Aomoriba. Talán a férfi is ráun majd a szórakozásra.

~o~

– Nincsen negatív energiája.

Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor Chiaki elemeli a kezét a lap fölül. Még a hálóingjében van, aprónak és törékenynek tűnik benne. A szemét eltakarja a haja, így nem tudom kiolvasni a tekintetéből, min gondolkozhat, egyedül a szája sarkába gyűrődött félhold alakú vonal árulkodik némi bosszúságról.

A felkelő nap fénye besüt a keskeny ablakon, szélesedő fénycsíkot vetve a lakókocsim rendetlen belsejére.

– Egy betűt sem tudok latinul – sóhajt fel végül Chiaki.

– Viszont? – segítem ki, mivel láthatólag hezitál a folytatással kapcsolatban.

– Tudok valakit, aki igen, de nem fogsz neki örülni – gyűri össze az ölében a hálóingjének anyagát. Felnevetek.

– Tegnap valaki áthatolt a mágiámon, és az illető ma újból tiszteletét teszi nálunk. Ennél rosszabb már nem lehet!

Pedig igenis lehetett.

Luvia lakókocsija ugyanolyan, mint a többieké, mégis valamiféle felfoghatatlan, ismeretlen eredetű aura lengi körbe, amely azt suttogja a fülünkbe, hogy veszélyes, maradjunk távol. Most mégis itt állok, miután Chiaki valami fals indokkal kibúvót talált a kígyóemberrel való találkozó alól. Próbálok úrrá lenni a kezem remegésén, mégsem járok sikerrel.

Bizonytalanul lépek fel az első két lépcsőn, már emelem az öklömet, hogy kopogjak, amikor az ajtó halk nyikorgással kitárul előttem. Ha nem lennének mágikus képességeim, itt helyben elájulnék, ám így csak tágra nyílt szemekkel torpanok meg. Odabent teljes sötétség uralkodik.

– Most akkor jössz vagy sem?

A hang akár a fejemben is szólhatna. Halk, türelmetlen, sziszegő, kíváncsi. Nyelek egyet és belépek. Az ajtó visszacsukódik mögöttem, a sötétben az orromig se látok. A tenyerem izzadni kezd, a fülemben dobol a pulzusom. Most már kezdem érteni, miért mondta Chiaki, hogy egy Luviánál tett látogatás általában az egész életünkre elég – sőt, talán még sok is.

– Hoztál nekem valamit.

Ez inkább kijelentés, mint kérdés. Borsódzik a gerincem, ugyanis Luvia a hátam mögött áll, a lehelete csiklandozza a tarkómat, lassú táncra bírja a hajszálaimat. Jéghideg ujjaival kibűvöli a papírt a kezemből. Csend. Továbbra is élesen érzékelem a jelenlétét, a lélegzetét a bőrömön.

Ekkor váratlanul felkacag, nekem pedig meghűl az ereimben a vér.

– Ez vicces – teszi hozzá, a papírt visszacsúsztatja merev ujjaim közé.

– Micsoda? – próbálok magabiztos hangot megütni, mégis egész testemben remegek.

– Van egy tetoválás a derekam bal oldalán, ugyanezzel a szöveggel, bár nem latinul – súgja a fülembe. Hallom a hangján, hogy vigyorog.

Összeszedem a maradék bátorságomat a következő kérdésemhez.

– Mit jelent?

Luvia átkarol, az álla a vállamnak nyomódik. Az egész teste hideg, akár egy hullának. Eszembe jutnak Chiaki szavai a kígyóember láthatatlan jövőjével kapcsolatban.

– Egyedül Isten ítélkezhet felettem – feleli színtelen hangon. – De nem az írta, akire gondolsz.

A tagjaim elernyednek a döbbenettől. Ezek szerint a gondolatokban is képes olvasni? Egyre inkább bánom, hogy hozzájöttem, Tamonnak is vannak szótárak a lakókocsijában, egy latin is biztos akadna ott, és akkor nem kéne végigszenvednem magamat ezen a szituáción.

– Szenvedsz? – kérdi bánatosan Luvia. – Pedig olyan jó vagyok hozzád.

A karja lassacskán lecsúszik a mellkasomról, készül elengedni, ám nekem ekkor szöget üt valami a fejembe.

– Ki írta? – csattanok fel kétségbeesetten. Luvia megáll a mozdulat közben. A keze a hasfalamon pihen meg.

– Azt nem tudom – szuszogja. – De nem az, akire gondolsz.

Az ujjai a derekamra vándorolnak. A szívem egyre gyorsabban ver, már-már azt várom, mikor ugrik ki a mellkasomból, amikor Luvia hirtelen jött erővel maga felé fordít, az ajka az enyémre tapad. A szája a teste többi részével ellentétben forró. A csókja heves, kettévágott nyelve sebes táncot lejt az enyémmel, furcsa köd lepi el az agyamat. A lábaim remegnek, amikor elválik tőlem.

– Ez a fizetségem volt – sóhajtja a számba kajánul, majd végignyal az alsó ajkamon és amilyen hirtelen elkapott, olyan sebességgel taszít ki a nyílódó ajtón.

Négykézláb, zihálva érek földet a füvön, az agyam próbálja feldolgozni az imént történteket. A papír enyhén meggyűrődött és nyirkossá vált a kezemben. A hirtelen jött fényesség miatt összeszorított szemekkel lihegek egy darabig, így először észre sem veszem az előttem álló alakot. A szegecsekkel kivert vászoncipőt látva duzzadt ajkamba harapok és visszafojtok egy csípős káromkodást.

– Mégis mit csináltál odabent a kígyóval? – kérdezi Shohei. Lehajol, a kezét nyújtja, hogy felsegítsen. Elfogadom, ám alig van bennem erő, így az artista inkább felcibál a földről, mintsem támogat. Kerülöm a tekintetét.

– Te lennél az utolsó, akinek elmondanám – mordulok fel és elkövetem azt a hibát, hogy ránézek. Shohei felkacag a valószínűleg igencsak árulkodó ábrázatomat látva. Az arcomat elönti a pír.

– Nem gondoltam volna, hogy a gizda, tetkós srácokra buksz – gúnyolódik velem. Nem bírom visszafogni magamat, muszáj neki visszavágnom.

– Diszkrétebbek az izomagyúaknál, az egyszer biztos.

Shohei felsóhajt. Tudom, melyik sóhaj ez, nem akar belemenni ebbe a témába, így elfordítom a fejemet.

– Örökké ezen fogsz rágódni?

Nem hezitálok a válaszommal.

– Talán.

Amikor leülök Chiaki mellé a lakókocsija lépcsőjére, fürkészően néz rám. Fújtatok egyet és bekapok egy szelet paradicsomot.

– Most már értem, miért nem mondtad el, hogy jártál nála – borzongok meg, ahogy visszagondolok Luviára.

Chiaki egykedvűen megvonja a vállát.

– Az ember nem egyik napról a másikra jön rá, hogy meleg.

Összehúzott szemöldökkel nézek rá.

– Ezt hogy érted?

A jós a vállamra hajtja a fejét, oda, ahol még mindig érzem Luvia állának nyomát. Próbálok nem megborzongani.

– Nyugi, nem ezért mentem el hozzá. Fogalmam sem volt, hogy... Érted – neveti el magát. – Kíváncsi voltam, miért nem látom a jövőjét. Persze egyenes választ nem kaptam, de a titkolózásért is fizetnem kellett.

Beleharap a kiflijébe.

– Észveszejtően csókol – jegyzi meg. Egyetértően bólintok.

Hallgatunk.

– Egyedül Isten ítélkezhet felettem – húzom elő az időközben a zsebembe dugott lapot és meglengetem Chiaki orra előtt.

– Van egy tetoválása is ezzel a felirattal – teszem hozzá. – Nem tudja, ki írhatta.

– Különös – jegyzi meg a jós, de a hangján hallom, hogy minden eszközt be fog vetni, hogy pontot rakjon ennek a kérdésnek a végére is.

Reggeli után összekészülünk, félkész sminkben igazítom meg a bűbájaimat, aztán épphogy felkenem a rúzsomat és beállok a lövöldéhez, már ott is terem az első vendég.

A férfi az. Ezúttal is kalapot visel, ám most a mélykivágású póló helyett egy ujjatlan, fekete trikó van rajta. Akaratlanul is a bicepszére téved a tekintetem. A hangja végül kizökkent a bambulásból. Hanyag mosollyal könyököl a pultra.

– Még mindig kétszáz egy kör, igaz?

Chapter Text

Minden idegszálammal arra ügyelek, nehogy összeérjen a kezünk, ahogy odaadja a pénzt. Shohei, aki az erőpróbánál ezúttal délelőtti műszakot vállalt, kíváncsi szemekkel figyeli a jelenetet. Nyelek egyet, a felhelyezett bűbájokra koncentrálok. Ám úgy tűnik, hiába. Amikor a férfi a pisztolyhoz ér már tudom, hogy végem van. A mágiám ott pezseg az ereimben, mégsem vagyok képes használni a táblákon. Nem blokkol, az másmilyen lenne. Az egyelőre még vendég nélkül árválkodó erőpróba felé irányítom az energiáimat, megmozdítom a kalapácsot. Sikerül.

Veríték ütközik ki a homlokomon, legszívesebben ordítanék a tehetetlenségtől, amikor ismerős érzés kerít a hatalmába. A férfi mögé pillantok, a fejemben lévő ricsaj némaságba fúl. Luviának délelőtt sosincs műszakja, most mégis itt áll, kék íriszei szinte áthatolnak a testemen, az ajka, amely nemrég még az enyémre tapadt, elégedett félmosolyra húzódik. Piercingek csillannak benne, amelyek a csókunknál még nem voltak ott. Csuklyás, fekete köpenyt visel, tetovált ujjaival az idegen vállát fogja, aki döbbenten engedi le a pisztolyt.

– Úgy-úgy – mormolja a kígyóember, szabad kezével könnyedén kikapja a férfi kezéből a játékfegyvert és egy laza mozdulattal a pultra rakja azt. A távolból hallom a látogatók zsivaját, de az általam irányított játékok köré mintha burkot húztak volna.

– Szép kis mágiád van – folytatja Luvia. – De a karnevál alkalmazottjaként nem engedhetem meg, hogy állandóan kifoszd a lövöldénket.

– Blokkolsz – nyögi ki végül az idegen, hallani a hangján az erőlködést. Való igaz, Luvia jelenlétében sosem egyszerű feladat bárkinek is megszólalnia. Képzelem, mennyire nehéz lehet neki a beszéd, ráadásul még blokkolják is. Létezik egyáltalán valami, amit ezek ketten ne tudnának megcsinálni?

– Megkértek rá – magyarázza a kígyóember. – Méghozzá maga az igazgató, neki pedig ugyebár nem mondhatok ellent.

Ekkor a férfi füléhez hajol. Tudom, mit él át az idegen és bár egy cseppet sem kedvelem, mégis együtt tudok vele érezni.

– Most pedig odaviszlek eléje – súgja Luvia.

– Csak tessék, démon – veti oda a férfi összeszorított fogakkal. Luvia felnevet és magával húzza őt, valószínűleg Tamon lakókocsija elé.

Mázsányi súly gördül le a mellkasomról, amikor távoznak. Fogalmam sincs, mi a különbség aközött a Luvia között, akit látni szoktunk és aközött, aki ma reggel heves csókra invitált, azonban az iménti jelenettől feláll a hátamon szőr. Elkapom Shohei döbbent pillantását, amivel nem tudok mit kezdeni: a vendégek özönleni kezdenek a területemre, itt az idő a munkámra koncentrálni. Az oldalamat mégis folyamatosan fúrja a kíváncsiság és szívem szerint ott hagynék csapot-papot, csakhogy megtudjam, mi zajlik Tamon lakókocsijában.

Az ebédszünetem megváltás. A kíváncsiság felülkerekedik az éhségemen, így meglehetősen hálás vagyok, amiért a karneváligazgató lakókocsijához sietvén Chiaki előbukkan a semmiből, a kezében a kedvenc rántott húsos szendvicsem. Cserébe egy halovány mosollyal ajándékozom meg.

Amikor az úti célomhoz érek, és észreveszem a lépcsőn trónoló Luviát, egyből megdermedek. Kivételesen nem amiatt, amiért egészen idáig a karnevál stábja sóbálvánnyá merevedett. Most a tekintete az, amellyel a fűhöz szegezi a talpamat. Vékony ajkain elégedett mosoly játszadozik, az egyik kézfejét hófehér kötés borítja.

– Már várnak rád – int a fejével az ajtó irányába. Mintegy próbaképp lépek kettőt előre, már meg kell emelnie az állát, hogy rám nézhessen. Idegesen nyelek egyet. Remélem, nem kell még egyszer ’’fizetnem” a bejutásért. Semmit nem érzek Luvia iránt, mégis összezavar, így visszafojtok egy megkönnyebbült sóhajt, amikor gyors, precíz mozdulattal siklik le a lépcsőről, akár egy kígyó.

Lenyomom a kilincset, ám alighogy belépek, valamiféle különös komédiába csöppenek. Tamon az íróasztalán ülve keverget egy csésze feketeteát, míg az idegen férfi, egy székhez kötözve foglal helyet és vasvillaszemeket mereszt az igazgatónkra. A kalapja az asztalon pihen, tincsei kócosan hullnak a szemébe, a bicepsze megfeszül. Az érkezésemre egyből felém kapja a fejét, a tekintete egy pillanatra ellágyul, viszont mihelyst Tamon leszáll az asztalról, újból ellenségesen mered a világra.

– Kopoghattál volna – sóhajt fel megrovóan az igazgató, mire leszegem az államat és elmotyogok egy bocsánatkérést.

Tamon nekem is tölt egy csésze teát, holott rajta kívül senki nem iszik feketét, így egyedül a gesztus számít. Ráérős, kimért mozdulatokkal viszi véghez a folyamatot, mintha a székéhez kötözött férfi ott se lenne.

– Megharapta Luviát – próbálja megmagyarázni a helyzetet, miután a szabad kezembe nyomja a csészét. Éppen beleharapni készülök a szendvicsembe, és csak kis híján nem fulladok meg a rám törő nevetéstől.

– Olyan volt, mint a fagyasztott petrezselyem – szúrja közbe gúnyos hangon az idegen.

Tamon visszatelepszik az asztalra és teátrálisan a férfi felé int.

– Körülbelül ennyit volt hajlandó mondani, mióta itt van – vonja meg a vállát. – Még Chiakinak is adtam egy kis rendkívüli szünetet, hátha tud vele valamit kezdeni, de azon kívül, hogy halálra rémült, semmire nem jutottak.

Összehúzom a szemöldökömet. Mégis mi a frászt csinálhatott az idegen, hogy a horror regényeken élő legjobb barátomat ilyen könnyedén kihozta a sodrából? Bár Chiakiról beszélünk, rajta még az elmúlt tizenhét év során sem sikerült teljes mértékben kiigazodnom, holott ötéves korunk óta minden egyes nap látjuk egymást.

Kelletlenül felsóhajtok, és leteszem Tamon mellé a csészémet.

– Mit csináljak?

Az igazgató látszólag megkönnyebbülten száll le az asztalról, és a lakókocsi ajtaja felé indul.

– Arra gondoltam, talán neked válaszolna – feleli ártatlan hangon, mégis mindketten tudjuk, mire célozgat. Már bánom, hogy megbámultam a túszunkat, mikor beléptem ide. Tamon nem hülye, valószínűleg azt is észrevette, mikor a férfi kemény álcáján egy pillanatnyi törés keletkezett az érkezésemkor.

Közelebb lépek hozzá és az öltönyének ujjánál fogva kényszerítem, hogy lehajoljon, így a füle egy vonalba kerül a számmal.

– Nem fogok neki sztriptízelni, cseszd meg! – sziszegem a fülébe.

Tamon felkuncog.

– Én ezt egy szóval nem mondtam, de ha nem látsz más megoldást…

Ha nem lenne a főnököm, most biz’ isten felképelném őt.

– Megharapta Luviát – hangsúlyozom ki a kígyóember nevét, nyomatékosítva az aggályaimat, de mielőtt Tamon bármit is mondhatna, a férfi a székben felnevet.

– Nyugi, cicus, veled sokkal gyengédebb leszek!

Vér tolul az arcomba. Villámgyors mozdulattal kitessékelem Tamont a saját lakókocsijából, nem mintha önként nem menne neki, aztán megfordulok és ezúttal az én szemem szór szikrákat. Az idegen csak vigyorog, azon a tipikus, macsó módon, amiért legszívesebben ott helyben felképelném, így közelebb megyek hozzá és élből lekeverek neki egy maflást. A pofon utáni rövid csend pont olyan hosszúra nyúlik, hogy legyen időm elszégyellni magamat.

– Nem vagy semmi! – szisszen fel a férfi.

– Te se – mormogom. – Kifosztod a lövöldénket, aztán megharapod Luviát, akinek a jelenlétében mások még csak levegőt venni sem mernek.

Horkant egyet.

– Az a harmatgyenge mágiátok miatt lehet – jegyzi meg, mire a szemöldököm felszalad a homlokom közepére.

– Mondja ezt az, aki alig bírt megszólalni, miközben blokkolták – vetem oda.

– Miért, te tudnál közben beszélni? – vág vissza. Touché. Győztes mosollyal mered rám, mélybarna szemei csillognak. Nyelek egyet. Egy darabig csendben meredünk egymásra, igyekszem a két szeme közé nézni. Még véletlenül sem szép ívű, telt ajkára, bár elég nehéz megálljt parancsolnom magamnak. Ritkán találkozok férfival, akivel kölcsönösen felkeltjük egymás érdeklődését, habár Tamon szerint ez lehet most a kulcs ahhoz, hogy kifaggathassam az idegent.

– Szóval – kezdem, és fél kézzel a vállának támaszkodom, amely mindkettőnket meglep egy pillanatra –, hogy hívnak?

– Yo-ka – feleli. Közelebb hajol hozzám, megpróbál hátrálásra késztetni, mégsem tágítok. Már érzem az illatát: dinnye és kóla. Bódító párosítás. A tekintete a számra vándorol, majd nagyon lassan visszanéz a szemembe. A gyomrom összeugrik, így inkább gyorsan keresek egy következő kérdést, amit feltehetek neki.

– Mit csináltál a bűbájommal?

Elhúzza a száját és fészkelődni kezd a széken.

– Mit szólnál, ha előbb elengednél? Kezdek zsibbadni – mosolyog rám. Egy pillanatra lehunyom a szememet és az ajtóban strázsáló Luviára gondolok, mielőtt Yo-ka háta mögé lépnék és elkezdeném kioldani a köteleit. Miután szabaddá tettem, még húzza egy kicsit az időt, a csuklóit dörzsölgeti, mielőtt újból hajlandó rám nézni. Kiolvasok a tekintetéből egy néma köszönömöt, aztán beszélni kezd.

– Felülírtam – rántja meg a vállát, mintha ez az egész csak valami semmiség lenne.

– Na, ne röhögtess – ülök fel az asztalra, Tamon helyére és összefonom a mellkasom előtt a karomat. – Ilyen nem létezik.

– Mint mágiatípus valóban nem. Mint bűbáj azonban igen, bár gondolom ehhez – int felém az állával –, nem is tudnátok vele mit kezdeni.

Elvörösödök, amiért enyhén lekezelően beszél a karneválunkról. A helyről, ahol felnőttem, ahol több, mint a fél életemet leéltem.

– Mert szerinted kifosztani egy cél lövöldét annyira nemes vállalkozás, mi? – gúnyolódok.

Yo-ka megrázza a fejét. Feláll a székről, mellém sétál, és a fejébe nyomja a kalapját. A tekintete komor. Nem felel a kérdésemre, csupán előhúz a zsebéből egy igazolványt és a kezembe adja. Amikor rádöbbenek mi az, leesik az állam. A műanyag kártyán a Yo-ka név mögött egy számsor áll, így valószínűleg kódnéven mutatkozott be, ám nem ez az egyetlen, ami meglep. A férfi ugyanis egy Nemzeti Mágiahivatal nevezetű szerv tagja, akikről még soha életemben nem hallottam.

– Ez csak valami vicc, ugye?

A kártya remeg a kezemben. Nem. A kezem az, ami remeg. Valószínűleg Yo-ka is észreveszi, ugyanis finom, lassú mozdulattal veszi el tőlem az igazolványát. Az ujjai súrolják az enyémeket, az érintése után bizsereg a bőröm. Összeszorítom a számat és a férfi szemébe nézek. Leszegi az állát, amíg visszarakja a kártyát a zsebébe, az ajkán szomorú mosoly ül. Felnéz rám, egy sóhaj hagyja el a száját. Készülök a legrosszabbra, az ujjaim az asztallapba vájnak.

– A Hivatalt körülbelül öt éve alapították – kezd bele. Mellébeszél, amiért legszívesebben ráförmednék, mégsem teszem. Kivárok.

– A mágia különös és egyben veszélyes dolog, amely nem mindenkinek adatik meg. A fejesek szeretnék, ha kialakulna egy úgynevezett rendszer. Nyilvántartásokba vennék a mágiahasználókat, illetve…

Hezitál. Nem bírom visszafogni magamat. Leszállok az asztalról és szemtől szemben megállok vele. Kissé meg kell emelnem az államat, hogy találkozhasson a tekintetünk.

– Ki vele – suttogom. A szívem a torkomban dobog.

– Azért küldtek ide, mert gyanítják, hogy mágiahasználók vannak a karneválban. Azt akarják, hogy zárjatok be – hadarja el egy szuszra.

Kirántják a lábam alól a talajt. Meredek magam elé, a testem ólomsúlyúvá válik. Megszűnik minden körülöttem, Yo-ka, a bútorok, a lakókocsi. Az egész világ semmissé lesz, hiszen nekem a karnevál a világom, ahogy még sok más társamnak is.

– Sajnálom.

Végül Yo-ka zökkent ki. Ekkor döbbenek rá, hogy a jobb tenyere az én balomba simul. Puha és forró. Ösztönből szorítok egyet rajta, aztán amikor rájövök, mit is teszek, elrántom a kezemet az övétől.

– Ne merészeld! – csattanok fel. Remegek, a szememet könnyek marják. – Tudod te, hány ember kerülne az utcára, ha bezárnánk? Nem értünk semmihez azon kívül, amit itt csinálunk! Sokan, köztük én is, már gyerekkorunk óta itt vagyunk, nekünk ez a családunk, és…

Zokogok. A tudat, hogy egy halom öltönyös fickó kénye kedve szerint akar rendelkezni a mágiahasználókkal, és ehhez több tucat ember életét kell tönkretenniük, szíven üt. Fáj, nyomja a mellkasomat, alig kapok levegőt. A sminkem a szemembe folyik, csíp, mégsem tud érdekelni. A többiekre gondolok. Chiakit felőrölné a kinti világ, a zsonglőrök és artisták éhen halnának az utcán. Visszatérnénk a karnevál előtti pokolba, oda, ahonnan anno Tamon apja kimentett minket. Ahová a szüleink dobtak, mert mások voltunk.

Egy meleg kéz simul a vállamra. Yo-ka ölelésbe von, és bár legszívesebben kitépném magamat a karjából, mégsem teszem. Ugyanis amíg a hajamat simogatja, suttogni kezd a fülembe, letörve az ellenérzéseimet vele kapcsolatban.

– Nem jelentettem nekik. Pontosan tudom, mit éreznétek. Mielőtt odamentem volna a lövöldéhez, körbejártam az egész karnevált. Gyerekek és nők, vérszerinti családok is vannak köztetek, egyszerűen nem engedhetem, hogy mind az utcára kerüljetek. Tesztelni akartalak, tudnom kellett, mennyire erős a mágiátok, ezért írtalak felül. Ha valaki jelenti ezt a Hivatalnak, hangyákként fognak benneteket eltiporni.

Egy darabig még hagyom, hadd öleljen, jól esik a törődése. A könnyeim lassanként elapadnak.

– Szóval veszélyben vagyunk.

A hangom rekedt. Eltolom magamtól a férfit, ám ahogy megérzem a testének hőjénél sokkalta hűvösebb levegőt, kis híja van annak, hogy nem omlok vissza a karjaiba. Nem mutathatom magamat gyengének, így felegyenesedek.

– És mégis mit tudnánk tenni? – fonom karba a kezemet.

Ebben a pillanatban kivágódik az ajtó és Tamon királyi eleganciával lép be közénk. Hallgatózott, efelől nincsenek kétségeim. A nyomában Luvia, az ajkán még mindig az az önelégült mosoly ül. Elkapom róla a tekintetemet, amely most meglepően könnyen sikerül.

– Szerintem ez igencsak egyértelmű.

Az igazgató tölt magának egy újabb csésze feketét, a tekintetét Yo-kára szegezi.

– Mennyire értesz egyet a Hivatallal?

Tamon szemöldöke eltűnik a frufruja alatt. Ismerem ezt a nézést. Ez a kérdés csupán formalitás, valószínűleg már sejti a választ.

– Azért vagyok velük, mert nem volt más választásom – vonja meg a vállát a férfi.

Tamon félreteszi a csészét és összecsapja a tenyerét.

– Nagyszerű! – vigyorog. – Akkor állj be hozzánk és segíts megvédeni a karnevált!

Tátott szájjal nézek az igazgatóra. Ezt még ő se gondolhatja komolyan! Ám ahogy Yo-ka szeme felcsillan és közelebb lép az öltönyös férfihoz, már tudom, hogy eldőlt. Kezet ráznak.

– Sajnos nincs szabad lakókocsink, de szerintem jól meglesztek Akival – int felém Tamon, és ma már másodszorra kívánom azt, bárcsak felrúghatnám őt –, úgyis meg kéne igazítania a sminkjét, mielőtt visszatér a délutáni műszakhoz, mutatja neked az utat.

Yo-ka ekkor felém fordul és újból kiül az arcára a mosoly, amiért nemrégiben felképeltem. Viszont most hasonló stílusban mosolygok vissza rá, hiszen ezt a játékot immáron ketten játsszák.

Chapter Text

– Szóval délután óta a lakókocsidban dekkol?
Chiaki próbálja leplezni a vigyorát, de nem nagyon sikerül neki. A jutalma egy barack a fejére, természetesen ügyelve arra, nehogy kárt tegyek a póthajában. Frusztrál a tudat, hogy egy kvázi idegen férfi van a privát szférámban, és bár amikor otthagytam, bőszen aludt, ez még nem jelent semmit. Yo-ka és én egyértelműen kihívtuk egymást Tamon lakókocsijában azokkal a mosolyokkal.
– Amúgy a frászt hozta rám, mikor Tamon odahívott.
Chiaki egykedvűen rugdossa a füvet. Kíváncsian pillantok rá. A lakókocsijának lépcsőjén ülünk. Most mindkettőnk produkciója az előadás végén lesz, így kijöttünk ide beszélgetni, ha már egyszer egész nap alig láttuk egymást.
– Igen, említett valami ilyesmit – jegyzem meg.
Chiaki felsóhajt.
– Nagyon durván blokkolt. Előbb mondom meg neked, mit fog enni Luvia reggelire, mint bármit erről a srácról.
Ez meglep, viszont így már értem, Yo-ka miért volt képes beszélni a lövölde előtt, miközben a kígyóemberünk blokkolta őt.
– Őszintén megvallva, baromi gyanús nekem – dőlök előre és a térdemre könyökölök. – Egy ilyen szervezet alkalmazottai nem hagynák ott egy csettintésre a munkahelyüket. Bűzlik az egész szituáció, úgy, ahogy van.
Chiaki vállat von.
– Tamon sem hülye. Csak szem előtt tartja a potenciális fenyegetést. Nem érzek negatív energiákat a karnevál jövőjében.
Felhorkantok.
– Ez a szerencsénk. Különben megfojtanám álmában – morgom az orrom alatt. Chiaki felnevet és nekem dől.
– Szívesen csinálnál vele mást is, valld csak be! – piszkálódik, mire belecsípek a vádlijába. Feljajdul, ám még így is tovább mosolyog.
– Mert te Sorával nem, mi? Hogy is állunk azzal a csókkal? Akartad? – húzom az agyát. Elönti az arcát a pír, összepréseli az ajkait és elfordítja a fejét.
– Soráról nem beszélünk – szögezi le a dolgot. Csettintek egyet a nyelvemmel és megcsóválom a fejemet.
– Ahogy kívánja, hercegnő – forgatom meg a szememet.
– Deus solus potest iudicare me – suttogja. Azonnal ránézek, a tekintetünk találkozik, amiből már egyből leszűröm: látomása van. Az ajkam elnyílik, a szemem elkerekedik, talán még a lélegzetemet is visszatartom.
– Nem ismerjük, aki írta – hadarja, a hangja zavaros, mintha víz alól beszélne. – Egy nő… Nem! Férfi.
Már zihál, a tekintete továbbra is az enyémbe csimpaszkodik, mégsem néz a szemembe igazán, hanem inkább mögé, egészen a koponyám hátuljában érzem a pillantását. Megrémiszt, de tudom, hogyha megpróbálnék véget vetni a transznak, annak mindketten a kárát látnánk, így inkább várok, holott rendkívül aggódok érte.
– Ó, istenem – csuklik el a hangja. – Olyan, mint egy angyal.
Csend. Egyedül Chiaki lassuló légzését hallom. Aztán pislant egyet, a tekintete kitisztul és nagy komolyan rám néz.
– Aomoriban találkozni fogunk – jelenti ki.
– Azzal, aki írta? – megyek biztosra. Chiaki bólint. Lenne még kérdésem, ám ekkor ismerős, jéghideg borzongás fut végig a hátamon, fojtogató aura vesz körbe. Látom, ahogy a legjobb barátom az ajkába harap, és már anélkül tudok mindent, hogy hátranéznék.
– Mennetek kell – leheli a fülembe Luvia, jéghideg tenyere a hasamra simul, az izmaim megfeszülnek. Az ujjai pókként terülnek szét a ruhámon, a legkisebb vészjóslóan pihen alig pár centivel az ágyékom felett. Megremegek, a hosszúra nyúlt pillanatnak pedig vége szakad, a kígyóemberünk már sehol nincs.
Felállunk a lépcsőről, a lábaim azonban remegnek. Chiakin látom, hogy nagyon mondani szeretne valamit, mégis hezitál.
– Mondjad csak – szusszanok fel, miközben megindulunk a sátor felé.
– A helyedben nagyon elkerülném Luviát, hacsak…
Hezitál, mire megtorpanok és vetek rá egy nekem már mindegy-szerű pillantást.
– Süt róla, hogy akar téged.
Az alsó ajkamba harapok. Odaérünk a sátorhoz és bebújunk. Nao int nekünk, hogy két percünk maradt, így odasétálunk Chiaki asztalához és nekidőlünk.
– Végül is – töprengek félhangosan –, talán nem is lenne olyan rossz.
Chiaki úgy néz rám, mintha három fejem lenne.
– Most ugye szórakozol? Ott egy pasi a lakókocsidban, aki pont az eseted, nem, ne szakíts félbe, mindig is az olyanokra buktál, akiknek meg se kottyanna veled súlyzózni, és te össze akarsz feküdni Luviával, mert talán nem is lenne olyan rossz?
Süt a hangjából a hitetlenkedés és a gúny. Kezdem belátni, hogy igaza lehet, azonban van, ami mellett nem tudok olyan egyszerűen elmenni.
– Szóval azt mondod, hogy omoljak Yo-ka karjaiba, akiről kvázi semmit nem tudunk, mert… Egyáltalán mit is akarsz most ezzel kifejezni? – rázom meg a fejemet.
Chiaki felsóhajt és csípőre teszi a kezét.
– Azt, hogy ne hozz elhamarkodott döntéseket! Legalább ismerd meg a srácot, ha már egy ideig úgyis egy fedél alatt kell laknotok. Luviát meg jó alaposan gondold át, mert bár elismerem, nagyon vonzó, és ha rám nézne úgy, ahogy rád, lehet, én sem bírnék megülni a seggemen, de ki tudja, miket művelne még veled ott, a sötétben – húzza el a száját.
– Oké, ott a pont – nevetek fel. – Ideges lennék, ha nem látnék semmit.
– Na, látod! – kuncog Chiaki, majd felhúzza az orrát és elnéz a vállam felett. – Oké, Nao nagyon integet nekem, és Shohei is mindjárt itt lesz kivinni az asztalt. Számítok rád!
Újra rám néz, és szoros ölelésbe von, mielőtt odasietne Naohoz. Innen már minden olajozottan megy tovább, akárcsak előző este. Sajnálatos módon Shohei most sem megy oda a többi artistához, hanem újból mellém áll. Idegesen rágom a szám belsejét, és nem sok kell ahhoz, hogy elküldjem őt.
– Mi a mai menü? – töröm meg végül a köztünk lévő csendet. – A bódémnál lévő közjáték? Luvia? – horkantok fel.
Shohei összeszorított állkapoccsal néz rám, ideges.
– Ne hidd azt, hogy mindig csak rólad van szó – veti oda, majd ellöki magát az asztaltól és kisétál a sátorból.
Hosszú, fáradt sóhaj tör elő belőlem, és inkább odamegyek Naohoz. A porondmesterünk kíváncsian mér végig, aztán a tekintetét visszaszegezi a színpadra. Mindenki olyan óriásinak tűnik mellette, viszont amikor én állok itt vele, alig pár centivel magasodok csak fölé.
– Pedig az ember azt hinné, már túlvagytok egymáson – jegyzi meg halkan. A közönség izgatott morajától alig hallom, amit mond, és bár nyitnám a számat, hogy válaszoljak neki, feltartja előttem a kezét. Összehúzom a szemöldökömet, majd abban a pillanatban el is hangzik a végszavam. Nao leengedi a karját, én pedig koncentrálni kezdek. Betéve tudja a műsort, tehát annyira nem lep meg, hogy anélkül állított meg, hogy rám nézett volna. Ám mihelyst végzek, azonnal reagálok a megjegyzésére.
– Túl is vagyunk – bukik ki belőlem, mielőtt átgondolhatnám.
Nao elfordul és int a zsonglőröknek. Chiaki végzett.
– Valamilyen szinten igen – helyesel a porondmester –, de még mindig olyanok vagytok egymás közt, mint az óvodások. Mondjuk, senki nem akarja felróni nektek. Öt hónap sok idő.
Felhorkantok.
– Shoheijel? Bőven elég is volt – húzom fel az orromat.
– Ne pimaszkodj.
Nao közben a kézmozdulataival intézi a színfalak mögötti ügyeket. Idegesítő, hogy nem néz rám, mégsem vehetem zokon.
– A lányok a mai napig haragszanak rád – folytatja. – Épp kezdtek volna megbékélni azzal, hogy egyikük sem kellett Shoheinek, mert inkább téged akart, erre dobtad őt.
– Nem érdekelnek a lányok – vágom rá rezzenéstelen arccal.
– Persze-persze, ezt már tizenhárom éves korod óta mindenki tudja.
Nao a megjegyzés mellett megajándékoz egy legyintéssel is.
– Azért próbáld meg összeszedni magadat, Tamon mesélt a kis vendégedről. Te is felelős vagy érte, nehogy valami hülyeséget csináljon – vált témát.
– Nem kell aggódnod. A lakókocsimban alszik – nyugtatom meg a porondmestert, ám gúnyos kuncogását követően pontosítok egy kicsit a dolgon.
– A kulcsra zárt lakókocsimban – teszem hozzá.
Nao felnevet.
– Az olyan mindegy! Kiszökik, ha akar, hidd el nekem.
Egy darabig néma csendben állunk, majd a vállamra teszi a kezét, és tudom, hogy mennem kell. Mindent beleadok a ma estébe, igyekszem bohócként a lehető legjobban levezetni a bennem és a közönségben felgyülemlett feszültséget. Az emberek nem véletlenül látogatják a karneválunk előadásait. Így lazítanak, törnek ki a szürke hétköznapokból, hogy aztán este az ágyukba zuhanva, mosolyogva merülhessenek egy újabb álomtalan álomba.
Az elpakolás után jókedvűen térek vissza a lakókocsimba, viszont ahogy kinyitom az ajtót, a mosoly leolvad az arcomról. Yo-ka az ágyamon kiterülve fekszik. Belépek, mire felül és leplezetlenül végigmér. Felkattintom a villanykapcsolót, az asztalomhoz megyek és a falra felszerelt tükörbe nézve elkezdem leszedni a póthajamat.
– Szóval – nyal végig az alsó ajkán –, nem ebben a göncben fogsz aludni, ugye?
A jelenlegi koncepciónkhoz hűen bazsarózsás vászonnadrágot viselek, a szára a combomnál sötétszürke, buggyos zsebekbe nyúlik. A felsőm zsinórgombos, elegáns szabású, emellett még egy világoskék csíkokkal díszített mellényt is ráhúztam, melyet egy vastag, fekete öv tart össze a derekamon. Imádom ezt a ruhát, holott mindig rendesen megizzadok benne.
Yo-kára nézek, az ajkán kaján vigyor ül.
– Kimész, amíg átöltözöm – vetem oda neki.
– Oké, főnök!
Felemelt karokkal indul meg az ajtó felé, de amikor két lépés után mögém ér, rácsap a fenekemre. Összerezzenek, a testemen forró borzongás fut végig. Megpördülök, hogy leteremtsem a férfit, azonban már csak a csukódó ajtó néz vissza rám. Megadóan felsóhajtok, és nekilátok rendbe szedni magamat. Lemosom a sminkemet, felkenek valami növényi alapú krémet az arcomra, majd a szekrényemhez lépek. Lehajolva kutatok az alsó polcokon, ahol a hétköznapi ruháimat tárolom. Egy bő pólóra és egy melegítőnadrágra esik a választásom. Még gyorsan megfésülködök, mielőtt kinyitnám az ajtót, viszont egy igencsak meglepő látvány tárul a szemem elé.
Yo-ka karba font kézzel dől a szemközti lakókocsi hátuljának, előtte Luvia olvad bele az éjszaka sötét árnyaiba, feketére rúzsozott ajkain negédes mosoly. Amint meglátnak, mindkét férfi végigmér. Nehezen állom a tekintetüket. Mintha két ragadozó lesne rám, jelentéktelen kisállatnak érzem magamat a kígyó és az oroszlán színe előtt.
– Akkor én megyek is – búgja Luvia, a szeme szinte lyukat éget a testembe. Rám kacsint, aztán sarkon fordul és távozik.
Yo-ka ellöki magát a lakókocsitól és megindul felém. Amikor felér a lépcsőkön, automatikusan hátralépek egyet, hogy beengedjem, ő mégis megáll előttem. Az arcunk alig egy hüvelyknyire van egymástól. Nyelek egyet, próbálom oldani a bennem fellépő feszültséget.
– Miről beszélgettetek? – kérdezem hirtelen. Yo-ka pislog, mintha kiesne a kábulatból. Kapok az alkalmon és fordítok a helyzetünkön. Egy gyors mozdulatsorral becsukom az ajtót, majd nekilököm a hátát, a kezemmel megtámaszkodok a feje mellett. Magabiztos mosollyal nézek rá.
– Rólad.
Megemeli az állát, az ajkunk vészesen közel kerül egymáshoz. Nem hátrálok meg, hanem még ráteszek egy lapáttal.
– Eldöntöttétek, ki kaphat meg? – suttogom, szinte már a szájára formálom a szavakat.
Egymás szemébe nézünk. Yo-ka szemhéja félig lecsukódva, írisze a pillái alól kémlelik az enyémet.
– Miért tennénk? El tudod dönteni magad is – feleli. Az ajkunk minden egyes kimondott szónál összeér, a tekintete könyörög a csókomért. Egy pillanatra elgyengülök, át akarom adni magamat a csábításnak, mégsem teszem. Lassan elhúzódok, és elégedetten veszem, hogy egy darabig ő is velem mozdul, mielőtt megálljt parancsolna önmagának.
Yo-ka felnevet és a hajába túr.
Lehuppanok az ágyamra, az arcomra magabiztos mosoly ül ki. Most már ő is zavarban van, ez tiszta sor.
– Na, és én hol alszom? – teszi csípőre a kezét, a szeme játékosan csillog.
– Ne is álmodj róla! – csattanok fel, aztán jobban átgondolom a dolgot és be kell látnom, hogy semmim nincs, amivel a földön meg tudnék neki ágyazni. Habár az ágyam viszonylag széles, azért két embernek igencsak keskeny, így végül a fogamat szívva húzódom hátra. Törökülésből nézek fel rá, a hátam a lakókocsi hűvös falához ér.
– Az álmok néha valóra válnak – kacsint rám Yo-ka, és már mászna be mellém, de felemelem a kezemet és megállítom.
– Stop! – A hangom monoton és szigorú, akárcsak Naoé, amikor új műsorszámot gyakorlunk. – Nincs tapizás, nincs bújás, ha hozzámérsz, előtte már el is döntheted, melyik szemed alá kéred a monoklit. Világos?
– Igenis!
Komoly arccal tiszteleg, a szeme azonban szórakozottan csillog.
– Ó, és kapcsold le a villanyt, mielőtt idejössz, köszi – vetem még neki oda, majd elfekszem és magamra húzom a takaró másik felét. A fal irányába fordulok, a lakókocsit elborítja a sötétség. A matrac finoman rázkódik alattam, ahogy Yo-ka mögém fekszik. Kis húzást érzek a takarón, így fogom a felém eső csücskét, nehogy lerántsa rólam. Miután elhelyezkedik, csend lesz, egyedül a szuszogását érzem a tarkómnál.
Már majdnem álomba merülök, amikor megköszörüli a torkát. Dühösen felszusszanok.
– Nem tudom hova tenni a karomat – súgja.
– Fordulj meg és lógasd a földre - sziszegem vissza.
– Akkor reggelre jéghideg lesz.
Próbál komolynak hangzani, a hangján mégis hallani, hogy alig bírja visszatartani a nevetést. Szembefordulok vele, a szeme csillog a sötétben.
– Nem karolhatsz át, bármennyire is szeretnéd, világos?
– Miért nem? – vigyorog.
– Megmondtam, mi lesz, ha hozzámérsz – felelem egykedvűen, majd újból a hátamat mutatom neki.
Nem telik el egy újabb perc, amikor a lábujja a bokámhoz ér. Bizsergés fut végig a gerincem mentén, összeszorítom az ajkamat.
– Majd a jobb szememre kérném – leheli a tarkómra.
Megőrjít.

Chapter Text

Az első dolog, amit megérzek reggel, az egy forró test a karjaim közt. Felhúzom az orromat, a szemem továbbra is csukva. Talán még mindig álmodom. Yo-ka hasa meg-megfeszül az érintésem alatt, a férfi nyugodtan szuszog. Felhúzom a szemöldökömet és rápillantok. A tarkójánál meredező rövid, szőkésbarna hajszálakat bűvölöm a tekintetemmel.
Úgy bűvölöm le a karomat a testéről, mintha egy mérges kígyó mellett feküdnék. Valamilyen tekintetben ez így is van. Most már csak arra kell megoldást találnom, hogy valahogy átmásszak rajta és kikerüljek az ágyamból. Megszívom az alsó ajkamat, és az egyik lányra gondolok, aki képes a föld felett lebegni. Hirtelen elfog a képessége iránt az irigység. Milyen egyszerű is volna kilebegni innen!
– Ki se kell nyitnom a szememet ahhoz, hogy tudjam, milyen frusztrált vagy – morogja Yo-ka. Félrebillentem a fejemet és felhorkantok.
– Mássz csak át rajtam, szivi. Nem foglak megharapni!
A nevetése reszelős, a hangja tele kihívással. Nyelek egyet, ajkamra gúnyos mosoly kúszik. Hirtelen kerekedek föléje. Yo-ka a hátára fordul, a két kezem a feje mellett, a vádlimat az oldalához préselem. A tekintete álomittas, zavartság és kíváncsiság csillog benne. Elmosolyodok és közelebb hajolok hozzá.
– Lehet, hogy te nem harapsz – kezdek bele, majd finoman a fogaim közé veszem a fülcimpáját. Apró és formátlan. Tökéletes. Csupán pár másodpercig tart az egész, elakadó lélegzete elégedettséggel tölt el.
– De én igen – fejezem be a mondatot, és játszi könnyedséggel érek földet a lakókocsi padlóján. Sejtem, mi érez, voltam már hasonló helyzetben. Nehezemre esik visszafojtani a mosolyomat, ahogy előveszem a sminkcuccaimat. Alig fél perc telik el, amikor újból ránézek. Még mindig a hátán fekszik, fél kezével a hajába túr és a plafont bámulja.
– Hé! – szólok oda neki. Felém pillant, a tekintete ködös, ajkán lusta mosoly. – Menj ki kicsit, amíg átöltözök, kérlek.
Szó nélkül áll fel és indul meg az ajtó felé. Amikor mellém ér, egymás szemébe nézünk. Apró villám cikázik végig a gerincoszlopomon. Elkapjuk a fejünket. Az ajtó halkan kattan Yo-ka mögött. Nagyon sóhajtva dőlök neki az asztalomnak, a tükörképemet fixírozom. Próbálom magam mellé képzelni Yo-kát is, Luviát is. Semmi értelme. Felhúzom az orromat és öltözködni kezdek. A sminkemet már rutinból kenem fel az arcomra, a póthajakat sikerült szimmetrikusan a fejemre illeszteni. Chiaki szerint olyanok, akár a macskafülek. Félmosoly kúszik a számra, a rúzsom színét figyelem. Élénkvörös. Tetszik.
Az ajtóhoz lépek és kinyitom. Yo-ka a lépcsőn ül vele szemben Chiaki áll, és csípőre tett kézzel fürkészi őt. A jós a homlokát ráncolja, koncentrál. Az alsó ajkamba harapok. Várok.
– Az agyamra mész – fújtat végül dühösen a barátom, majd rám pillant. Kikerülöm Yo-kát, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetnék rá. A lépcsőn leérve Chiakiba karolok, és együtt elindulunk a reggelinkért. Amikor már hallótávolságon kívülre érünk, és Yo-ka tekintete sem fúródik a hátamba, szinte egyszerre sóhajtunk fel.
– Hogy élted túl vele az éjszakát? – pillant rám a férfi. A hangja lemondó, a tekintete azonban annál is többet elárul, így játékosan oldalba könyökölöm, miután elengedem.
– Lógok neki egy monoklival a jobb szeme alá – jelentem ki egy kis töprengés után. Chiaki felkacag,
– Te jó ég, mit művelt?
Felhorkantok.
– Ne számíts semmi szaftosra! Csak megígértem neki, hogyha hozzám ér álmomban, bemosok neki egyet, szóval előtte döntse el, melyik szemét dekoráljam ki. Ő meg volt olyan pofátlan, hogy a lábujját a bokámhoz nyomta – vonom meg a vállamat, mintha nem hatna meg a dolog, holott legszívesebben visszafutnék a lakókocsihoz és minimum leordítanám Yo-ka fejét a nyakáról. Bár az az ordítás inkább szólna a ma reggelnek, de legyünk bármekkora barátok is Chiakival, ezt sosem mesélném el neki.
– Hű! – kap a szívéhez Chiaki. – De ugye tudod, hogyha felképeled, akkor Tamon nagyon, mármint, nagyon mérges lesz rád?
– Igen – préselem ki a fogaim közt. – Szóval teljesen hülyét csináltam magamból előtte.
– Nem mintha számítana, nem? – vigyorog rám a férfi. – Végül is, kár lenne elrontani a látványt.
Az elmúló napok masszává sűrűsödnek össze itt, Fukushimán. Yo-kával tovább játsszuk ezt a különös játékot, és egyre többször sikerül őt meglepnem azzal, hogy nem csak ő képes dominálni engem. Fordítva is épp olyan simán működik a dolog, így nem egy reggel kerekedek fölé és húzom az agyát addig, ameddig még nem érzem túlzásnak a dolgot. Ott van még Luvia is. Nem ér hozzám, nem beszélünk, mégis akárhányszor egy légtérbe kerülünk, érzem magamon a tekintetét. Mintha elevenen fel akarna falni a sötétben.
Az utolsó fellépésünk majdhogynem tökéletes, Naot még életemben nem láttam ilyen elégedettnek, és kivételesen meg is dicsért minket. Hiába, a szezonzárás már csak ilyen. Mindenki megkönnyebbül egy kicsit, mielőtt elindulnánk az utolsó állomásunkra: Aomoriba. Két napos út, mivel a kocsik alig gyorsabbak egy baktató öszvérnél, ráadásul útközben mindig megállunk Sendainál egy rövid pihenőre.
Indulásunk reggelje pedig nem is kezdődhetne jobban, mint egy kiadós dörömböléssel a lakókocsi ajtaján, amely kizárásos alapon egy zsonglőrtől származhat, mivel ők hordják ki ilyenkor a reggelit, és emlékeztetnek mindenkit a lakókocsija felkészítésére.
Kinyitom a szememet és már meg sem lepődöm azon, hogy Yo-kával összegabalyodtunk álmunkban. Kibogozom a lábainkat, majd az ajtóhoz sietek. Időközben megbotlok valamelyikünk szétszórt cipőjében, így nem sok híja van annak, hogy a lendület hevében ráessek a szerencsétlen zsonglőrre. Meg sem lepődök, amikor észreveszem a két nyakkendőt, és közömbösen pillantok fel Sorára. Hasonlóképp néz rám vissza, a szemében sértett közönnyel. Aztán elnéz a fejem felett és az arcára kiül a megvetés. Felvont szemöldökkel figyelem őt.
– Szóval igazak pletykák – jegyzi meg, továbbra is mögém nézve. Remélem, Yo-ka még fekszik. – Azt hittem, jobban meg fogod becsülni.
Eszembe jut a nemrég történt intermezzo Chiaki lakókocsija előtt, miután megigazítottam a jós takaróját. Akkor szégyelltem magamat, most viszont feldühít Sora megvetéssel átitatott hanglejtése.
– Ne játszd a faképnél hagyott hősszerelmest! – kapom ki a kezéből a tálcát és egy gyors mozdulattal az asztalra csúsztatom, mielőtt visszafordulnék a zsonglőrhöz. – Megígértem neki, hogy nem fogok beleszólni az ügyetekbe, mert hittem benne, hogy képesek lesztek felnőtt emberek módjára megoldani. Huszonnégy éves vagy, ő meg huszonkettő, az ég szerelmére, mégis úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Teljesen félreérted, mi van köztünk! Chiaki gyerekkorunk óta a legjobb barátom, olyan, mintha a testvérem lenne, soha meg nem fordult a fejemben, hogy úgy gondoljak rá.
Veszek egy mély levegőt és egy pillanatra lehunyom a szememet, mielőtt Sora döbbent képébe vágnám az igazságot.
– Nem csak te akartad azt a csókot, te tökfej, szóval húzz el innét a savanyú fejeddel és addig egyikőtöket se lássam, amíg nem kezdtetek valami értelmeset azzal, ami kettőtök közt van!
Már kiabálok. Végül finoman meglököm Sora vállát, ő pedig engedelmesen lesétál a lépcsőről. Még engem is meglep, milyen gyorsan kattintom ki a pöcköket és húzom fel a feljárót, mielőtt bevágnám a zsonglőr orra előtt az ajtót. Aztán megfordulok.
Yo-ka az ágyon ül, az ajka enyhén elnyílva. A szemében egy eddig számomra ismeretlen, megfejthetetlen érzelem ül.
– Hű! – nyögi ki végül. – Nem semmi ébresztőt rendeztél.
Egy pillanat alatt összeszedem magam és felülök az asztalra a tálca mellé.
– Igyekeztem kreatív lenni – húzom fel a szemöldökömet egy játékos mosoly keretében. Közben próbálom elterelni a figyelmemet a pólójának félrecsúszott nyakáról, a kulcscsontjának ívéről. Nehéz ügy, főleg, hogy már volt alkalmam megízlelni ott a bőrét, és az emlék mindenáron utat akar törni a fejemben, holott utána egyből mentem is a dolgomra.
Yo-ka végül egy sóhaj keretében feláll az ágyról és odalép mellém. A tálca másik oldalára ül, és a kezébe veszi az egyik pár evőpálcikát. Kíváncsian pillantok rá, majd a következő pillanatban a számhoz emel egy falat brokkolit. Meglepődöm, de abban a pillanatban belemegyek a játékba és Yo-ka szemébe nézve nyelem le a zöldséget. Aztán én is felemelem a pálcikáimat és becélzom az egyik tojástekercset. A tekintetünk újból találkozik. A hőmérséklet hirtelen megugrik, a levegő izzik körülöttünk. Egy darabig még játsszuk ezt a játékot, várunk, de hogy mire, azt magunk sem tudjuk.
– Úgy megcsókolnálak.
Lefagyok, és először azt hiszem, csak hallucináltam. Kínzó lassúsággal nézek vissza a szemébe. Nem lep meg, amit látok, mégse számítottam erre ilyen hamar. Látszik rajta, hogy nagyon nehezen türtőzteti magát, a mellkasa hevesen süllyed és emelkedik, nekem pedig valami bekattan az agyamba. Félretolom magunk közül a már félig üres tálcát és közelebb húzódom a férfihoz, az ujjaim az arcát simítják. Forró a bőre. A szánk alig pár milliméternyire egymástól, különös bizsergést érzek. Aztán mintha csak mágnes húzna minket össze, egymásnak ütközünk. A csók felégeti a bensőmet, egy épkézláb gondolatom sincs, mindent az érzékeimre bízok, ám alig telik el pár pillanat, amikor újból dörömbölnek az ajtón.
Káromkodva engedem el Yo-kát és felkészülök arra, hogy megfojtsam azt, aki a lakókocsim előtt áll.
– A világért sem zavarnálak meg titeket, de két perc múlva indulunk – néz fel rám Luvia. Az ajkán halvány mosoly, a piercingjei megcsillannak a reggeli napfényben. Nyelek egyet. Bárki állhatna most itt, még Tamon előtt is szívesebben jelennék meg, tudván, hogy ő csak magában mosolyogna az árulkodó ábrázatomon. Na, de hogy pont Luvia lásson engem megduzzadt ajakkal és kócos hajjal… A Sors valamiféle furcsa tréfát űzhet velem.
A férfi lassan végignyal a felső ajkán, kettévágott nyelvét finoman széthúzza a mozdulatsor közben. Pislogok. Luvia felnevet, majd sarkon fordul és elsétál.
Amikor visszahúzódok a lakókocsiba, vaktában rácsapok a gombra, amivel az összes támaszték felhúzódik. A kocsi zökken egyet alattunk, kioldódnak a fékek és Yo-ka felé fordulok. Még mindig az asztalon ül, és közömbös arccal csipegeti a reggelit.
Visszaülök, ezúttal tartva a tisztes távolságot és arra is ügyelek, hogy amikor egyszerre nyúlunk ételért, ne érjen össze a kezünk, de még az evőpálcánk se.
– El akarod felejteni? – szólal meg hirtelen. Felnézek rá. Mintha csak az időjárásról lenne szó.
– Nem tudom – felelem, mielőtt az utolsó falat brokkolit is lenyelném. – Mármint, alig ismerjük egymást, akár a következő világháborút is a fejünkre hozhatod.
– Nem fogom – nevet fel. – De szívesen megismernélek.
A tekintete komoly, a fejét kissé lehajtja, úgy néz fel rám. Muszáj a reggelire kapnom a tekintetemet, mielőtt valami marhaság csúszna ki a számon.
– Meg fogsz ismerni, afelől megnyugtathatlak, nem kell a klisé duma. Viszont ha úgy látom jónak, akkor megkérem Tamont, hogy helyezzen át máshoz. Világos? – felpillantok rá. Mosolyog.
– Értettem, főnök.
Ekkor zötykölődni kezd alattunk a lakókocsi, és lepattanok az asztalról. Yo-ka is így tesz, majd az én az ágyra, ő pedig a földre ül. Beszélgetni kezdünk, erről-arról, de leginkább mindenről. A munkájával kapcsolatos dolgokat kerüli, így nem mondok neki túl sokat a karneválról, csupán annyit, amelyet a saját szemével is láthat.
Idősebb nálam egy évvel, ebben a prefektúrában született, közel a tengerparthoz. Szereti az édességeket, és felcsillan a szeme, amikor megemlítem neki, hogy Aomori után kilátásba van helyezve egy-egy tábla csokoládé az alkalmazottaknak a szezon munkájáért cserébe. Talán megosztom vele. A családjáról sem beszél, hát én sem említem az enyémeket. Sok témát kikerülünk, azonban meglepően jól esik vele beszélgetni, így amikor megállunk ebédosztásra, velem együtt jön a szakácsaink lakókocsijához. Bár végig szóval tartjuk egymást, a tekintetemmel Chiakit és Sorát keresem a tömegben. Csalódottan nyugtázom, hogy egyiküket sem látom. Kissé már bánom, amiért a zsonglőrre förmedtem, de szeretném a barátomat végre boldognak látni.
– Nagyon elgondolkoztál odakint – jegyzi meg Yo-ka az ebédünk felett, miközben a lakókocsi újra zötykölődni kezd.
Felesleges lenne kertelni, hiszen mindent hallott reggel.
– Nem láttam se Sorát, se Chiakit – sóhajtok fel. – Tudod, a zsonglőr, aki a reggelit hozta, meg a jósunk.
Yo-ka szelíden elmosolyodik.
– Talán csak belefeledkeztek egymás társaságába – igyekszik megnyugtatni –, tudod, látszott azon a fazonon ma, hogy ölni tudna a másik srácért.
– Ott álltam vele szemben – szúrom közbe enyhén sértődötten. – Tisztára közömbös volt.
A férfi leteszi az evőpálcikát és nagy komolyan a szemembe néz.
– Még sosem voltál szerelmes?
Váratlanul ér a kérdés. Automatikusan Shoheire gondolok, hiszen eddig ő volt nekem az egyetlen, de fogalmam sincs, szerelmesek voltunk-e egymásba. Valószínűleg nem. Ahhoz túl korán véget ért a dolog. A szerelmet mindig is valami hosszú, időtlen állapotnak tekintettem, nem egy öt hónapig tartó, hurrikánszerű villanásnak.
– Nem tudom – vonom meg végül kelletlenül a vállamat.
– Ha lettél volna, akkor tudnád – ajándékoz meg Yo-ka egy elnéző mosollyal. Már épp készülnék a fejéhez vágni valamit, amikor megzörren a lakókocsi és kiáltások szűrődnek be odakintről. Összerezzenek, hirtelen minden érzékem kétszer olyan élessé válik, a szívem a torkomba ugrik. A mágiám már készenlétben áll, ott bugyog bennem, a tekintetemet az ajtóra szegezem. Sikolyokat hallok. Remegve szívom be a levegőt.
Az ajtó kivágódik és bármennyire is szeretném, nem tudom visszahúzni. Nem blokkolnak. Ugyanazt érzem, mint amikor Yo-ka felülír. Dühösen pillantok rá, viszont ő is ugyanolyan tehetetlennek tűnik, akárcsak én.
– Remélem, jól érezted magad velük, mert itt a vége, Yo-ka.
Egy körülbelül velem egymagas férfi lép be az ajtón, a tekintete elszánt.
– Nem megyek vissza oda, Saku – mordul fel Yo-ka.

Chapter Text

Saku felnevet, és egy intéssel becsukja maga mögött az ajtót. Kattan a zár. Odakintről továbbra is a káosz hangjai szűrődnek be. Aggódom az enyémekért. Akárki is ez a férfi, legszívesebben kitekerném a nyakát, azonban arra, ami ezután következik, egyáltalán nem számítok. Ugyanis Saku egy elegáns mozdulattal felpattan az asztalra, majd félredöntött fejjel végigmér engem. Feszengek pillantása alatt.
– Azt hittem valami csajjal vagy – húzza fel az orrát, Yo-kának címezve a megjegyzést.
A férfi félreteszi a tányérját és nagyot sóhajtva tápászkodik fel a földről.
– Ezt a kört már lezongoráztuk, szóval örülnék neki, ha elárulnád, miért jöttél és mit művelnek odakint a többiek?
Karba tett kézzel várja Saku válaszát, aki lazán lóbálja a lábát. Egy darabig farkasszemet néznek, míg engem lassan megőrjítenek a kinti hangok, mégsem tehetek semmit innen, a zárt ajtók mögül. Szánalmasnak érzem magamat, amiért ilyen könnyedén felül tudnak írni.
– Figyelj, a fejesek tudják, hogy nem csíped őket, de nem szállhatsz csak úgy ki.
Yo-ka keserűen felnevet.
– És mégis miféle fenyegetést jelentene rám az a tucatnyi öltönyös bohóc? A szüleim után én jövök, vagy mi?
Elkerekedik a szemem, és próbálom ignorálni a nyilvánvalót, mégsem sikerül. Bárki észrevenné Yo-ka hangjában a gyász fojtogatóan sötét árnyát. Alig bírok hinni a füleimnek, és már tudom, miért mehetett bele ilyen könnyedén a pálfordulásba, bár azt még mindig nem igazán értem, hogyan dolgozhat azoknak, akik tönkretették a családját.
– Kellesz nekik a bűbájaid miatt, szóval ne számíts a mártír szerepére.
Saku itt oldalra hajol, a tekintetünk találkozik Yo-ka háta mögött. Dühösen ráncolom a homlokomat, az ismeretlen férfi arca azonban közömbös, talán némi kíváncsiságot vélek felfedezni rajta.
– Ha jól gondolom, neki viszont nincsenek értékes trükkök a tarsolyában – biccent felém, majd visszanéz Yo-kára –, ahogy a társainak sem.
Nem látom a reakciót, de Saku fancsali képe mindent elárul. Nem szívesen lennék most a helyében, azonban nem bírok tovább megülni a fenekemen, így mielőtt újabb szóváltásba keverednének, ismét magamra vonom az ismeretlen figyelmét.
– Mit műveltek a többiekkel? – szegezem neki a kérdést, a hangom remeg a dühtől.
Saku felkacag. Egyből odapenderülök elé, a kezemet ütésre emelem, és ha Yo-ka nem kapja el a csuklómat, letörölném a vigyort arról a szórakozott arcról. Így viszont csak felvonja a szemöldökét, kíváncsi.
– Csak kicsit szórakoztatjuk őket, semmi bajuk nem fog esni, talán néhány apró karcolás – vonja meg a vállát. A karom remeg, a szememmel próbálom felnyársalni ezt a nemtörődöm alakot. Yo-ka finoman szorít egyet rajtam, majd egy lassú, tagolt mozdulat keretében a testem mellé navigálja a kezemet.
Felsóhajtok.
– Kaptok három percet elkotródni – kezdi Yo-ka, a hangja halk, mégis van benne valamiféle határozottság, amelytől meghűl az ereimben a vér. – Megmondod a fejeseknek, hogy nem megyek oda vissza, és ha bárkit is bántanak a karnevál tagjai közül, elroppantom álmukban a húsos nyakukat. Egytől-egyig. Világos?
Saku egy darabig még fürkészi a férfit, majd lepattan az asztalról és az ajtó felé indul. Még egyszer utoljára visszanéz, az arckifejezése teljesen megváltozik, össze nem tudnám hasonlítani az imént látottakkal. A tekintete szomorú, a mosolya lágy.
– Azért még összefutunk valamikor egy sörre?
Yo-ka felvonja a szemöldökét.
– Majd ha már tudod, kinek az oldalán állsz.
Saku ekkor szó nélkül nyomja le a kilincset és odébb áll. A kinti zajok néhány perc múlva elcsendesülnek, én pedig még csak most veszem észre, hogy kézen fogva állunk Yo-kával az asztalom mellett. Nyelek egyet, nem tudok mit kezdeni a szituációval. Végül ő teszi zsebre a kezét, és zavartan köhint egyet.
– Megnézzük a többieket?
Egyből bólintok, mielőtt kilépnénk a lakókocsi nyújtotta biztonságból. A járművek sora áll, oldalt, az út szélén összecsődült az egész társaság. Középen Tamon áll, bár vannak nála magasabbak, mégis egyből kitűnik a tömegből. Közelebb sétálunk, a tekintetemmel automatikusan Chiakit keresem, először oda sem figyelek az igazgató szavaira. Egy mázsányi kő gördül le a szívemről, amikor meglátom a jóst, pont velünk átellenben. Nem néz rám. Az oldalán Sora áll, és bár alacsony vagyok, és nem látom őket valami jól, mintha átkarolná a barátom derekát. Ez némi megnyugvást hoz a lelkemnek a ma reggellel kapcsolatban is.
– … Nem lehetünk biztosak benne, hogy ez volt az utolsó alkalom – jelenti ki Tamon. – Rongálás, rablás, testi sértés nem történt, tehát mondhatni, épp bőrrel megúsztuk a dolgot, azonban bármennyire is vártátok, ebben a szezonban kimarad a Sendaiban lévő megálló.
Mindenki egy emberként hördül fel, mégsem tehetünk semmit. Ha Tamon így látja jónak, akkor nem fogunk vele vitába szállni. Oszolnánk, ugyanis öt perc múlva indulás, amikor valaki elkapja a karomat. Ijedtemben kiszökken egy sikkantás az ajkamon, de csak Nao az.
– Szívbajt hozod rám – szusszanok fel, a porondmesterünk elnézően mosolyog.
– Tamon beszélni szeretne kettőtökkel – bök az állával Yo-ka irányába. Így aztán mindhárman megindulunk az igazgató felé. A többiek hamar szétszélednek.
– Ismerted őket – kezdi egyből Tamon Yo-ka faggatását, aki erre csak kelletlenül bólint egyet. – Mire számítsunk?
– Ez egy figyelmeztetés volt – kezdi Yo-ka. – Engem vissza akarnak kapni, titeket meg rávenni arra, hogy lehúzzátok a rolót. Lehetőleg minél hamarabb és minél kevesebb feltűnéssel, de ha úgy van, itt akár még vér is folyhat.
Próbál közömbösen beszélni, a hangja azonban az utolsó szavaknál alig hallhatóan megremeg. Tamon az állát vakargatja, nagyon töri valamin a fejét. Nao eközben szöszöket csipked le a kardigánjának ujjáról, látszólag nem érdekli a beszélgetés, holott minden idegszálával figyel és csak az utasításra vár.
– Velem jössz – int egyet Yo-kának, és mindhárman otthagynak. Egyedül indulok meg a lakókocsimhoz, kissé mérgesen, amiért rám se hederítettek. De ez van, nem tudok mit tenni, Tamon észjárást kifürkészni maga a lehetetlen.
Amikor a lakókocsimhoz érek, mintha kihúznák a lábam alól a talajt. Újabb papír, ugyanaz a kézírás, a latin szöveg már messziről bámul rám. Remegő lábakkal lépek közelebb, és tépem le a lapot az ajtóról.
Occultatum veneno serpens.
Az utolsó szót még kivételesen értem is, így odáig sikerül eljutnom, hogy a kígyókhoz lehet köze az újabb rejtélyes mondatnak. Eszembe jut Chiaki jóslata, miszerint Aomoriban fogunk találkozni azzal, aki írta, ám újabb üzenetről – vagy akármi is akar ez lenni – nem szólt a fáma.
Az alsó ajkamat harapdálva futom át újból a szavakat, hátha sikerül értelmet látnom beléjük, amikor egy ismerős, fagyos tenyér állapodik meg a vállamon. Bent reked a levegőm az ijedtségtől, a vékonyabb pulcsimon keresztül tökéletesen érzem Luvia ujjainak görbületeit.
– Nocsak-nocsak – búgja a fülembe. Egyszerre fázom és tör rám a forróság. Ekkor ismerős kiáltások harsannak, miszerint fél perc és indulunk, így Luvia kihasználva a dermedtségemet, beterel a lakókocsimba és ránk csukja az ajtót. Zötyögve indulunk útnak.
– Félsz tőlem? – húzza össze a szemöldökét, hangjában mímelt csalódottság.
Megrázom a fejemet. Luvia odalép mellém, közelebb, mint amennyire illendő lenne. Automatikusan hátrálok, mígnem a vádlim az ágyamnak ütközik és huppanva érkezem meg a gyűrt paplanra. Yo-ka illata tolul az orromba: édes dinnye keveredik a kólával.
Luvia egy gyors mozdulattal kikapja a kezemből a papírt és átfutja a szemével.
– A kígyó elrejti mérgét – mondja lassan, tagoltan, ízlelgeti a szavakat. Végignyal az alsó ajkán, kettéválasztott nyelve átbucskázik a piercingeken.
– Érdekes – jegyzi meg végül. – Mi is volt az előző? Áh, egyedül Isten ítélkezhet felettem, nagyon humoros – morfondírozik tovább.
– Van bármi közük egymáshoz? – találom meg végül a hangom és törökülésbe helyezkedek.
– Nem, a világon semmi – lóbálja meg a papírt Luvia, majd hanyagul az asztalomra telepedik. – Ha helyesek a következtetéseim, akkor az illető először azt próbálta a tudtodra adni, hogy ismer engem. Esetleg szerette volna, ha én is a terve részévé válok. Mindkettő sikerült neki, valamilyen szinten. Most viszont megtette az első komolyabb lépést is. Kitalálod, mit jelent vagy a segítségemet kéred?
Luvia halványan mosolyog rám, a tekintetében mégis tűz lobog. Úgy nyomja meg az utolsó két szót, hogy a fülem elvörösödik a hangsúlyától. Tudom, mit akar ezzel kifejezni, hiszen a segítségéért általában jutalmat kér. Azonban most valamiért… Nem szeretnék már vele annyira kikezdeni, mint eddig, így lehajtom a fejemet.
– Ugyan már, nem azt kértem, hogy fordítsd le latinról görögre – nevet fel. – Különben sem akarok többé úgy hozzád érni, egyértelműen jelezted a szándékaidat.
Erre felpillantok és fürkészni kezdem Luvia arcát. Nem tudok róla semmiféle érzelmet leolvasni, még egy fikarcnyi csalódást sem. Ezek szerint nem jelenthettem neki olyan sokat, amitől kissé mérges leszek rá. Utálom, ha valaki egy kalandként fog fel.
– Akkor miért jöttél az előbb olyan közel? – vágom hozzá a kérdést, és dacosan felszegem az államat.
– Megszokás – vonja meg a vállát. – Amúgy meg aranyos, hogy azt hiszed, néhány éjszaka után dobtalak volna.
Fújtatok. Persze, hiszen őfelsége a kedvére turkálhat a fejemben!
– Akkor meg? – felpattanok az ágyról, és ezúttal közelebb megyek hozzá. A hangom számon kérő, bár tudom, röhejes dolog megpróbálni nyomást gyakorolni Luviára. A kígyóember mélyen a szemembe néz, mire egy pillanatra elgyengülök, az ajkam elnyílik. Aztán a tekintete ellágyul, az arcára eddig ismeretlen kifejezés költözik: szelíd, már-már nosztalgikus.
– Emlékeztetsz a volt menyasszonyomra – suttogja.
Köpni-nyelni nem tudok. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Luvia örök. Már kiskoromban is ugyanúgy nézett ki, mint most, talán mínusz egy-két tetoválás. Csak tippelgetünk, vajon hány éves lehet, de akárhányszor szóba került a kígyóember, soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy családja – vagy bárkije lehetne.
– És mi történt vele? – nyögöm ki végül. Luvia mosolya szomorkássá válik.
– Megbetegedett. Lassacskán elhalványult.
– Sajnálom – bukik ki belőlem, és ekkor meglátom Luviában az emberi oldalt. Alig ismerem, csupán pletykákat hallottam a többiektől, viszont most, ahogy itt ül előttem és a halott menyasszonyáról beszél, közelebb érzem magamat hozzá, mint eddig bármikor.
Felülök mellé az asztalra.
– Milyen nő volt? – kérdezem halkan. Éreztetni akarom vele, hogy a kérdést akár meg nem történtnek is tekintheti, ha úgy kívánja, visszakanyarodhatunk a papírhoz is.
– Külsőre semmi közös nem volt bennetek. Középmagas, vékony, az ember azt hinné, a következő erősebb fuvallat feldönti. Mégis, szinte bármilyen akadályt leküzdött. Hosszú, hullámos haja volt. Barna, de nem ám így egyszerűen. A nap karamellszínű szálakat szőtt a tincseibe. És a nevetése… Amikor önfeledten kacagott, a csillagokat is leemeltem volna neki az égről.
Elhalkul. Először azt hiszem sír, de nem. Luvia úgy mered maga elé, mintha a menyasszonyát látná maga előtt, a vonásai megtelnek szeretettel. Ekkor felcsendül a fejemben Yo-ka kérdése, és már tudom, milyen a szerelem. Bármit megadnék azért, ha egyszer így nézhetnék valakire.
Végül Luvia megköszörüli a torkát, belőlem pedig újabb kérdés tör elő.
– Nem zavar, hogy férfi vagyok?
A kígyóember jólesően kacag egyet.
– Sosem nézem, miből van az illető. Mindenesetre, térjünk vissza erre – lóbálja meg az orrom előtt a lapot.
– A kígyó elrejti mérgét – motyogom magam elé. Összeráncolom a homlokomat és próbálok a szavak mögé látni. A kígyók általában veszélyesnek tűnnek, de csak az igazán mérgesek rejtik véka alá a bennük rejlő halált. Vagyis…
– Van köztünk valaki, akiről senki nem gondolná, de még bajba fog minket sodorni!
Csettintek egyet, Luvia pedig elismerően bólint.
– Viszont Chiaki szerint nem áll be negatív változás a karnevál jövőjében – kezdek el töprengeni. – Biztos jól értelmezem?
Luvia felsóhajt, mielőtt lecsúszna az asztalomról és az ajtó felé indulna. Nem akarom felvilágosítani őt a menet közben való kiszállásról, bármennyire is lassan haladnak a kocsik, hiszen mégiscsak róla van szó. Ha meg kiderül, Tamon őt nyúzza meg, nem engem.
– Igen. De a jósok sosem tűpontosak – vonja meg a vállát, mielőtt egyedül hagyna az egymással versengő gondolataimmal.

Chapter Text

Reggel abban sem vagyok biztos, hogy megtörtént a tegnapi nap, ugyanis valamiféle boszorkányság következtében Yo-ka mellett ébredek. Ezúttal ő karol át engem, és valamiért egyáltalán nem esik ellenemre a dolog. Ráncolom a homlokomat, mintha ezzel elém teremne a megoldás, de fogalmam sincs miként kerültünk az éjszaka folyamán egy ágyba.
– Ébren vagy, és nem tudod, hogyan lehetek itt – mormogja a tarkómra a férfi, az ujjaival simogatni kezdi a kézfejemet. Vagyok elég kómás még ahhoz, hogy ne teremtsem le érte, és átadjam magamat az érzésnek.
– Talált – morgom végül vissza, kevésbé derűsebb hangon.
– Luvia hozott vissza, miután kifaggattak. Ha vége a szezonnak, bűbájokat fogok nektek tanítani.
A mondat végébe beleásít, majd még közelebb húzódik hozzám, mintha mi se történt volna. Fújtatok egyet, és kényelembe helyezem magamat a karjai közt.
– Addig meg hadd találjam ki: te meg ő fogjátok tartani a frontot – jegyzem meg némi éllel a hangomban. Két ember, akármekkora erővel is bírjon, nem fog megállítani egy kisebb hadsereget.
– Az igazgató meg a porondmester is velünk lesz. Nem olyan gyengék, mint amilyennek mutatják magukat – suttogja Yo-ka.
Mivel vacsorára nem álltunk meg, így a reggelinél éhes farkasokként indul meg a társulat a szakácsok lakókocsijához. Itt aztán végre szerencsém van, ugyanis hosszú idő után sikerül összefutnom Chiakival. Még hálóingben van, a vállán valószínűleg Sora egyik öltönye, ugyanis a ruhadarab alja majdnem a combja közepéig ér. Amikor észrevesszük egymást, szinte rögtön a másik nyakába ugrunk, nem törődve a körülöttünk nyüzsgő tömeggel.
– Jól vagy? – fürkészem az arcát, miután sikerül kibontakoznunk a szoros ölelésből. Fáradtnak tűnik, de semmi nyomát nem látom rajta a tegnap nehézségeinek.
– Persze! Ironikus, pont jóslás közepette törtek ránk – horkant egyet.
Végül nem sikerült sokat beszélgetnünk egymással, viszont Sora és az újabb üzenet is szóba került. Bár örültem volna neki, ha Chiaki többet tudna mondani annál, mint amit eddig, kiderült, hogy még a papírról sem tudott semmit. Hiába, neki is megvannak a maga határai.
Az este már Aomoriban köszöntött ránk. Még vacsora előtt elfoglaljuk a város szélén a karneválnak kijelölt helyet és készülődni kezdünk a másnapi megnyitóra. Furcsa, hogy Yo-ka is segédkezik, főleg, amikor a céllövöldém felállításakor megjegyezi, hogy reggel szívesen segít erősíteni a bűbájomon. Belemegyek, hiszen most már emiatt van velünk.
A lakókocsiba visszatérve egy elegáns mozdulattal lerakom magunk közé a vacsorát tartalmazó tálcát, és felülök az asztal tetejére. Yo-ka a másik oldalra, úgy, ahogy múltkor is, mire eszembe jut a csókunk. Hirtelen felindulásból a pálcikámra tűzöm az egyik szimpatikus polipformájú virslit, és kérdés nélkül a szája felé navigálom. Yo-ka döbbenten nyeli le a falatot, mielőtt elmosolyodna. Nem kérdez rá, hanem ő is etetni kezd engem.
– Milyen nálatok a finálé?
A hangja kíváncsi, csevegő. Bár nem akartam neki eleinte túl sokat mesélni a karneválról, a tegnapi nap után már tisztában vagyok azzal, milyen elmérgesedett viszony is fűzi őt a főnökeihez. Kevés esélyt látok arra, hogy eláruljon minket.
– Finálénak nevezzük, és valamilyen szinten az is – kezdem a magyarázatot –, de valójában egy grandiózusabb, fővárosi előadássorozat követi majd. Ugye mindig vannak szezonok, nálunk ez éves lebontásban működik. A téli hónapok alatt kitaláljuk a következő előadás tematikáját, módosítunk a bódék elrendezésén, külsején, hogy illeszkedjen hozzá. Ilyenkor varratunk új jelmezeket is. Aztán tavasszal felkerekedünk és Miyazakitól egészen Aomoriig bejárunk néhány várost, akik épp kíváncsiak ránk.
– És Hokkaido? – vág közbe hirtelen Yo-ka, a tekintetében élénk kíváncsiság ül. Elmosolyodok.
– Oda csak háromévente megyünk. Tavaly jártunk ott utoljára, és…
Megakadok. Sapporoban volt az első csókunk Shoheijel. Naiv voltam, akkor azt kívántam, bárcsak örökké tartana, és legközelebb ugyanott válthassunk csókot, ahol először. Ez akkor már eszembe se jutott, amikor Osakában hátat fordítottam neki. Jobb is így. Nem illettünk egymáshoz.
– Minden rendben? – zökkent ki Yo-ka hangja a keserédes emlékekből. Megugrok ültömben, ugyanis az arca egészen közel van az enyémhez, talán egy tenyérnyi távolságra.
– Miért ne lenne? – nevetek fel, a hangom hallhatóan ideges. Az ajkamba harapok.
– Ráncolod a homlokod.
Yo-ka a szavaival egyetemben finoman megnyomkodja az ujjával a fejemet, érintésével elsimítja a ráncaimat. Rámosolygok.
Az első nap a szokásos módon telik, Chiakival újból egymásra találunk a megnyitó alatt és teljesen megnyugtat a jelenléte. Holott annyi minden zakatol a fejemben: Yo-ka, a főnökei, az üzenetek, Luvia… Chiaki és a karnevál az egyetlen biztos pont az életemben. Minden áron meg akarom őket védeni.
Amikor az első előadás után elpakolunk, Yo-ka nem csak velem beszél. Viccelődik Naoval, ugratja Shoheit, teljes mértékben úgy tűnik, beilleszkedett a karneválba. Kevés ideje van velünk, de tegnap már volt alkalma vegyülni, így nem lep meg annyira a dolog. Egyedül akkor szól hozzám, amikor megindulunk vissza, a lakókocsim felé.
– Káprázatos voltál.
Nem nézünk egymásra, úgy lépkedünk, mégis hallani a hangján, hogy mosolyog. A csizmám orrát figyelem, a kezemet összekulcsolom a hátam mögött.
– Köszönöm – felelem halkan, majd vetek Yo-kára egy pillantást. A szeméből árad a gyengédség. Megtorpanok, követi a mozdulatomat. Szinte már-már úgy néz rám, ahogy Luvia révedt el a minap a menyasszonyára gondolva. Vágtázni kezd a szívem, a tekintetünk egymásba kapcsolódik. Nyelek egyet. Yo-ka lélegzete párát fest Aomori hűvös levegőjébe. Nem érzékelem az idő múlását, az egyik pillanatban még meredünk a másikra, a következőben pedig már csókolózunk. Ez most nem az a tüzes, vágyakkal teli csók. Szenvedélyes, efelől semmi kétség, mégis valamiféle túlcsorduló, szelíd odaadással van átitatva. A tenyerem a férfi arcélét simítja, a keze a tarkómon. Lassan, félve válunk el egymástól, összedöntve a homlokunkat.
Számtalan gondolat kavarog a fejemben, kérdések halmozódnak egymásra, mégsem tudok megszólalni. Yo-ka szeme csillog az éjszaka sötétjében. A szám újból az övére talál, ezúttal csupán egy pillanat erejéig.
Lépteket hallunk, így a külvilág számára úgy teszünk, mintha az iménti jelenet meg se történt volna. Újból egymás mellett lépkedünk, már nincs messze a lakókocsim, azonban azt innen, néhány méterről is tökéletesen látom, hogy újabb üzenet díszeleg az ajtaján. Felszisszenek.
– Mi az? – kérdezi halkan Yo-ka.
– Erről nem nagyon szerettem volna beszélni – ismerem be. – Mióta felbukkantál a lövöldénél, ez már a harmadik eset. Aznap este kaptam az elsőt, a következőt akkor, mikor elmentél Tamonékkal. Latinul írják őket, Luvia szokta lefordítani nekem, mi van rajtuk. Chiaki jóslata szerint ebben a városban fogunk találkozni az írójával – foglalom össze röviden.
Közelebb érünk, már ki tudom venni a feliratot.
Rubrum zona=amicum.
Yo-ka csípőre tett kézzel fürkészi a papírost.
– Nem tűnik ártalmasnak – állapítja meg, és közelebb lépve lekapja az ajtóról az újabb üzenetet. Félbehajtja, majd rám néz.
– Szóval Luvia? – kérdi, mire lesütöm a szememet, holott egy csipetnyi szemrehányás sincs a hangjában, és a kígyóemberrel már sikeresen tisztáztam a hármunk közt szövődött kényes helyzetet is.
Némán lépkedünk a lakókocsi felé, a karunk néha összeér. Yo-ka nem tágít mellőlem, az imént beállt apró feszültség lassacskán szertefoszlik. Amikor odaérünk, magamra vállalom a kopogást. Továbbra sem ez a kedvenc helyem a karneválon belül. Veszek egy mély levegőt, figyelem az ajkam mentén kicsapódó párát. Aztán akárcsak a múltkor, az ajtó magától nyílik ki előttem.
– Fáradjatok be!
Luvia hangja tisztán cseng, egyszerre kíváncsi és mindentudó. Bár egy ideje kezdek hozzászokni, mégis megborzongok tőle. Yo-ka fellép a mögöttem lévő lépcsőfokra, a tenyere derekamon. Az érintése lenyugtat, finoman tessékel be a koromsötét lakókocsiba. Felszisszen, amikor az ajtó mindenféle behatás nélkül zárul vissza mögöttünk. Nekem ez már ismerős terep, mégis, túl sok mindent eszembe juttat, amit idáig eltemettem magamban: Luvia forró csókja, jéghideg érintése, a lélegzete a bőrömön. Most előttünk áll, én pedig bármennyire is gyerekes, Yo-kához húzódom, az ujjaim az övéit keresik, és amikor megtalálom őket, szorítok egyet rajtuk.
Papírzörgés, érzem Luvia mozdulatának szelét, aztán csend. Csak a padlódeszka reccsen, ahogy Yo-ka aprót mozdul mellettem. Megborzongok. A szemem kezd hozzászokni a lakókocsiban uralkodó sötéthez, bútorok homályos körvonalait látom. Luvia sziluettje egy szárnyát tört angyal képét idézi.
Felnevet. A tenyerem izzad, Yo-ka hüvelykje megnyugtató mintákat rajzol rá.
– Ennél egyértelműbb nem is lehetne – kezdi Luvia, hallani rajta, hogy vigyorog. – Remélem, nem vagytok prűdök!
A fejemet rázom, Yo-ka egy határozott nemmel felel.
Így kerülünk nem egész egy órával később mind a hárman Aomori apró, vöröslámpás negyedébe. Luviával magunk mögött hagyjuk a színpadi sminkeket, ám a kígyóember javaslatára igyekszünk úgy öltözni, hogy beolvadjunk az itteniek közé. Bár egyáltalán nem feszélyez a mellkasomból igencsak nagy felületet szabadon hagyó felső és a neccharisnyával párosított forrónadrág, Aomori egy északi fekvésű város, így vacogva húzódok Yo-ka mellé. Luvia adott neki kölcsön pár göncöt, és bár a lábait egy vastagszövésű szoknyanadrág fedi, mindkét karja válltól lefelé libabőrtől pettyes. A kígyóemberünk eközben teljes nyugalommal lépked a hasonlóan lenge öltözetében, fürkészően méregeti az utcát, ahová betévedtünk az imént.
A levegő alkoholszagtól terhes, a szebb napokat is látott épületek előtt agyoncicomázott nők illegetik magukat, vérvörösre kent ajkaik közt cigaretta fityeg. Néhányan sustorogni kezdenek, amint meglátnak minket. A szemüket hol Luvián, hol Yo-kán legeltetik, nekem csak néhány kíváncsi pillantás jut. Kezd az agyamra menni a dolog, amikor Luvia megfordul és int egyet. Közelebb lépünk.
– Mágikus energiát érzek abból a házból – mutat az egyik bordélyra. Egyedül az épület táblája hirdeti annak mivoltát, hiszen a többivel ellentétben, egyetlen nő sem ácsorog előtte. Mégsem tűnik úgy, mintha zárva lenne, sőt. Ahogy közelebb érünk, öblös nevetést hallunk. Egy pillanatra megtorpanunk. Az utcalányok vihogni kezdenek körülöttünk, a suttogás felerősödik, ahogy Luvia lenyomja a kilincset.
Mihelyst belépünk, vér szökik az arcomba. Már mindent értek. Férfiak gabalyodnak egymásba az asztaloknál, kacagnak, isznak, és néhányan eltűnnek a felfelé vezető lépcsősoron. Rikít a helyről, hogy milyen közönséget céloz meg. Próbálok elbújni Yo-ka mögött, miközben Luvia a pulthoz sétál, ahol egy unott arcú nő álldogál. Látszólag elege van már az éjszakából.
Úgy érzem, mintha valaki épp felfalni készülne a tekintetével. A kiéhezett szempár tulajdonosa a combomat vizslatja. Teljes testemmel Yo-ka mögé állok, próbálom visszafojtani a remegésemet. Hiába számítok izmosnak, az alacsony termetemmel tisztában vagyok vele, milyen könnyű prédának tűnhetek az ilyesfajta alakok számára.
– Jól vagy?
Yo-ka felém fordul, ügyelve arra, hogy továbbra is takarjon.
– Egy darab húsnak néznek – morgom.
Yo-ka a kezem felé nyúl, az ujjai megnyugtatóan simulnak a bőrömre. Gyengéden mosolyog rám, tartja a szemkontaktust, így csak őt látom magam előtt. Hálás vagyok neki ezért.
A nő a pult mögött harsányan felröhög. Yo-ka hátrapillant a válla felett, majd összekulcsolja a kezünket, és megindulunk Luvia felé. A kígyóember komoly arccal ácsorog, várja, amíg a másik kiszórakozza magát.
– Az a két bolond érdekel? – préseli ki magából vihogva a nő. Szolidabban néz ki, mint az utcán ácsorgók, mégis érezni rajta a megkeseredettség savanykás szagát. Mélyen legbelül sajnálom, amiért idejutott.
– Nem lehet nálatok sok pénz, ha idáig alacsonyodtok, ezért egye fene, kedvezményt is kaptok, fejenként kétszáz lesz – nyújtja felénk a markát. Előkotorjuk a zsebünkből az érméket.
Luvia ekkor felénk fordul, a tekintete még mindig halálosan komoly, és az egyik asztal felé tessékel minket, ahol egy habos-babos, fehér ruhába öltöztetett – valószínűleg – férfi üldögél. A haja pasztellrózsaszín, az emberek láthatólag kerülik őt, és ránk is ferdén néznek, amikor megindulunk az irányába. A jöttünkre felkapja a fejét. Egy szót sem szól, csupán int, hogy kövessük. Az emeletre megyünk.
Yo-ka továbbra sem engedi el a kezemet, a homlokát ráncolja. Látszólag ő sem érti, kikre hivatott utalni a többes szám. A fenti folyosón zárt ajtók sorakoznak, sóhajok, nyögések, kéjes kiáltások kakofóniája visszhangzik körülöttünk. Egészen leghátra megyünk, a rövid másodperceknek óráknak tűnnek a vezetőnk némaságának hála. Az általa kinyitott ajtó ugyanolyan, mint a többi. Előre enged minket.
Olcsó parfüm illata kebelez be minket. Odabent két, elképesztően gyönyörű férfi ül egy kopott asztalka mellett. Mindketten ujjatlan, fekete, mélykivágású atlétát, combfixet és hozzám hasonlóan, forrónadrágot viselnek. A jöttünkre felkapják a fejüket. Az egyiküknek mellkasig érő, alul karamellbarnára szívott haja van, a szeme mandulavágású, ajka vékony. Feláll az asztal mellől, termetre magas és vékony.
– Köszönjük, Minpha! – fordul a vezetőnkhöz, aki aprót bólint, és becsukja maga mögött az ajtót. Ekkor a másik férfi is felemelkedik. A szemükön kívül semmiben sem hasonlítanak egymásra. Az ő haja dús, fekete folyamként omlik a derekáig, telt ajakkal és hangsúlyos orral rendelkezik. Alacsony, formás, a fülében hamisarany ékszerek csillognak.
– Kik vagytok? – találom meg elsőként a hangomat.
– Én Shoya vagyok – kezdi a magasabbik. – Ő pedig a bátyám, Kuruto. Aki idevezetett titeket, Minpha, egy szellem. Vele küldtük az üzeneteket.
Elengedem Yo-ka kezét, akiből árad a bizalmatlanság, és összehúzott szemöldökkel nézek Shoyára. Luvia eközben Kurutot méregeti, a tekintete vizslató, nem szívesen lennék a fülbevalós helyében.
Nem akarok felesleges, udvariaskodó köröket futni, így mindenféle kertelés nélkül csapok bele a témába.
– És mégis miért aggattátok rá őket a lakókocsimra? Gondoltátok, hogy gyakoroljátok egy kicsit a latint, és közben szórakoztok egy jót?
– Figyelmeztetni akartunk – veszi át a szót Kuruto. A hangja halk, mintha nem is ezen a világon járna.
– Mégis miért?
Kuruto egyenesen a szemembe néz, a gyomrom összeugrik a tekintetétől. Kíváncsi, mégis van benne valamiféle megfejthetetlen tompaság.
– Az öcsém jós. Valaki a karneválotoknál arra készül, hogy eltörölje a mágiát.

Chapter Text

Luvia reagál elsőként. Sebesen lép előre, a hüvelykujjait a két férfi homlokára tapasztja. Zihál, le merem fogadni, hogy a mágiáját használja. Meglep, eddig mindig olyan természetesnek tűntek a bűbájai. Talán ez egy erősebb fajta lehet. A testvérpár nem reagál, maguk elé meredve várják meg, amíg a kígyóember leengedi a kezét, és biccent egyet.
– Igazat mondanak – veti nekünk hátra Luvia, mintegy mellékes tényként.
– Ő itt tényleg egy jós – mutat Shoyára. – Meglehetősen pontos, talán olyan tíz a kilenchez lehet. A mi Chiakink vele szemben tíz a hathoz, tehát egész szép teljesítményről beszélhetünk. Nincs okunk kételkedni a szavában.
– És a másik? – szólal meg Yo-ka először, mióta beléptünk a szobába.
Luvia közelebb lép Kurutohoz, aki állja a közelségét, sőt. Dacosan felvetett állal néz vissza rá, az arcán semmi érzelem.
– Aurákat lát. Meg tudná mondani, tényleg a mi oldalunkon állsz-e – fordul hátra Yo-kához. A férfi mellettem érezhetően megfeszül. Felpillantok rá. Az ajkát összeszorítja, arcvonásai megkeményednek, a tekintetével felnyársalja Luvia csontvázszerű alakját. Hitetlenkedve figyelem a jelenetet, hiszen ezt a kört már lezongoráztuk egyszer.
– Szerintem – vág közbe Kuruto –, nincs okotok a bizalmatlanságra.
Ekkor egy halovány mosoly jelenik meg az arcán, amitől majdhogynem teljesen kivirul. Hátralép az asztalhoz, ahol az érkezésünkkor ültek, és a fiókból szalvétákat, süteményes dobozt vesz elő. Shoya is előrelép, leültet engem és Yo-kát a székekre, Luviát pedig az ágyra. Kurutoval mellette foglalnak helyet, kísértetiesen hasonló pozícióban. A jobb lábukat mindketten átvetik a térdük felett, fél kézzel a paplanon támaszkodnak.
– Szerintem tisztázzuk a helyzetet – kezdi Shoya. – Fogyasszatok bátran, ha már odalent gondolom, fizettetek.
Bizalmatlanul harapok bele az egyik aprósüteménybe. Finom, így folytatom az evést, míg a jós belevág a történetbe.
– Kurutoval itt születtünk, Aomoriban. Mindketten látjuk a szellemeket, ráadásul az energiáinkkal láthatóvá tudjuk őket tenni, akárcsak Minphát az imént. A szüleink eleinte nem törődtek vele, azt hitték, csak játék az egész. Aztán Kuruto tizenhat volt, én pedig tizennégy, amikor ideküldtek minket. Azt mondták, ha már bolondnak születtünk, legalább csinosak vagyunk, ennél többre úgyse vinnénk. Eleinte népszerűek voltunk, sok pénzt hoztunk a bordélynak, viszont egyik reggel megéreztük Minpha jelenlétét, és… Nos, azóta szerencsénkre elkerülnek, így több időnk lett finomítani a képességeinken. Néhány hónapja látomásaim kezdődtek. Először nem tudtam őket kivenni, majd a karnevál és ti ketten – mutat rám és Luviára –, jelentetek meg benne. Nagyon homályos, de ha esetleg…
Itt megakad és lesüti a szemét, a hangja elcsuklik. Kuruto veszi át a szót, nekem pedig összeszorul a mellkasom. Egészen idáig abban a hitben éltem, hogy nem létezik annál rosszabb, mint amikor megszűnnek számunkra létezni a szüleink. Tévedtem.
– Az öcsém szeretne titeket megkérni, hogy hadd tartsunk veletek, és lehessünk a karnevál részesei. Úgy talán élesednének a jóslatai, illetve…
Itt elhúzza a száját és körbemutat a szobán. Tudjuk, mire céloz. Bele sem merek gondolni, mégis miken mehettek keresztül, ráadásul olyan fiatalon kerültek ide, egyszerűen megesik rajtuk a szívem. Luvia szerint nem ártalmasak, így csak két, megtört férfit látok magam előtt. Ráadásul Shoya látomása nem hagy nyugodni. Végtére is, több jós többet lát.
– Rendben – áll fel Luvia az ágyról. Az ízületei roppanására végigfut a hideg a hátamon. Először rám és Yo-kára, majd a testvérekre néz, a tekintete komoly.
– Visszaviszünk titeket és beszélhettek az igazgatóval, szerintem érdekelni fogja a mondandótok.
Kuruto felnéz rá és bólint egyet, mielőtt a tenyerébe gyűrné az atlétájának alját és maga felé fordítaná az öccsének az arcát. Odaadó, gyengéd mozdulatokkal törli le a könnyeket, a szívem fájdalmasan dobban a látványra.
– Mehetünk? – kérdezi Luvia. Mindannyian bólogatunk, a következő másodpercben pedig úgy érzem, mintha kihúznák alólam a széket és a talajt egyaránt. Kapaszkodnék valamibe, de nincs körülöttem semmi, és már sikítanék, amikor hirtelen földet ér a lábam. Remegve nyúlok az első dolog felé, amit magam mellett találok, így az ujjaim Yo-ka meztelen vállába mélyednek.
– Jól vagy? – pillant rám, miközben finoman lefejti a kezemet magáról.
– Aha – nyögöm ki, nem túl meggyőzően.
– Meg lehet szokni – mosolyodik el.
A karnevál területén állunk, a sátor mögött, nem messze Tamon lakókocsijától. Luvia sötét árnyként várakozik a testvérek mellett, akik szorosan egymás mellett állva néznek körbe. Shoyának egy arcizma sem rezdül, ám Kuruto összehúzott szemöldökkel pislog a sátor irányába.
Tamon ébren van, amikor bekopogunk hozzá, szinte egyből kinyitja az ajtót. Vázoljuk neki a helyzetet, a két férfi újból előadja a történetüket, az igazgatónk pedig belemegy abba, hogy maradjanak.
– Sajnos nincs üres lakókocsink – vakargatja Tamon az állát. – Szabad helyből sem vagyunk eleresztve, de ha jól emlékszem, akkor Luvián kívül még talán Shoheinek nincs lakótársa, mióta Sora Chiakihoz költözött.
Itt vet egy bocsánatkérő pillantást Luvia felé, aki csak megvonja a vállát. Borsódzik a hátam a gondolattól, hogy abban a sötét lyukban éljek, és előre sajnálom azt a testvért, aki vele fog lakni.
– Nos, melyikőtök szeretne velem lenni? – teszi fel a kérdést a kígyóember, az arcára visszatér a leplezetlen kíváncsiság és izgalom egyvelege. Mielőtt bármelyikük is megszólalna, vigyor kúszik az arcára. Innen már tudom, hogy belenézett a fejükbe.
– Majd én – lép előre Kuruto, és közömbösen méri végig Luviát.
Tamon egy bólintással nyugtázza a történteket, majd felém fordul.
– Elkísérnétek Shoheihez? Biztos megértő lesz – mosolyog rám, ám ezzel egy cseppet sem segít. Pontosan tudja, mi történt köztem és az artista között, így bár nem tehetek semmit, vetek rá egy elégedetlen, szúrós pillantást. Cserébe gazdagodom egy igencsak kedves vállvonással. Felhorkanok, és Shoya felé fordulok, aki kíváncsian mér végig.
– Gyere! – vetem neki oda nem túl kedvesen, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni a felgyülemlett feszültséggel.
Elhagyjuk Tamon lakókocsiját, és néhány méter után elválunk Luviáéktól. Yo-ka ezt a pillanatot választja arra, hogy mellém lépjen és megfogja a kezemet. Idegesen kapom el az ujjaimat, most valahogy semmi kedvem az egészhez.
– Hé – súgja oda, nehogy Shoya is meghallja –, nagyon befeszültél, baj van?
Elfintorodok, és másfelé fordítom a fejemet. Valamiért csak még jobban felhúzom magamat a gyengéd gesztusoktól, a lágy hangja hallatán.
– Aki… – sóhajt fel.
– Ha annyira tudni akarod, Shohei az exem – vetem neki oda. – Tavaly jártunk egy ideig, aztán dobtam, mert… Mindegy, hosszú – nézek le a cipőm orrára. Kissé meghökkenek a neccharisnyás lábam láttán, szinte már el is feledkeztem róla, ám ekkor egy hűvösebb fuvallat emlékeztet arra, milyen lengén is vagyok felöltözve. Akaratlanul is összerezzenek.
Yo-ka felvont szemöldökkel nyújtja ki felém a karját. Szó nélkül bújok hozzá. A keze hideg, a teste többi része azonban forró, és ettől máris kevésbé fázok.
– Sajnálom – suttogom.
Amikor Shohei lakókocsijához érünk, elengedem Yo-kát és megköszörülöm a torkomat. Hátranézek Shoyára, aki halovány mosollyal az ajkán pillant vissza rám, a fejét kicsit oldalra dönti.
– Jó, nem vesztél el – állapítom meg teljesen feleslegesen. Kissé ideges vagyok amiatt, amiért az orra előtt ölelkeztem egy másik sráccal.
– Nem akartam zavarni – ránt vállat könnyedén a jós. Összeszorított ajakkal bólintok egyet, a tekintetem találkozik Yo-káéval. Vigyorog. Megforgatom a szememet, és bekopogok Shoheihez. Először csend, majd neszezés, végül nyílik a lakókocsi ajtaja.
– Hűha – mér végig Shohei, egyszerre gúnyos és kíváncsi. Magamra erőltetek egy mosolyt, hirtelen zavarni kezd a falatnyi nadrág és a kivágás a mellkasomnál.
– Lett két új tagunk, Tamon üzeni, hogy az egyikük nálad fog lakni. Jós – vezetem le gyorsan a szituációt, majd arrébb lépek, hogy ráláthasson Shoyára. Az artista alig észrevehetően nyal végig az ajkán, azonban Shoya észrevehette, ugyanis pánik suhan át az arcán. Visszaállok a lépcsőre, igyekszek takarni őt, ám az alacsonyságom nem kedvez a helyzeten.
– Ide figyelj – halkítom le a hangomat és komolyan nézek Shohei szemébe –, ne mozdulj rá! Sem ő, sem a testvére nem venné jó néven, oké?
Egy darabig bámuljuk egymást, először úgy tűnik, nem hisz nekem, ám amikor továbbra sem látja rajtam azt, hogy oka lenne kételkedni a szavaimban, biccent egyet.
– Rendben. Oda fogok rá figyelni – nyugtat meg, aztán nem bírja tovább megállni, és elhúzza a száját. – Mire fel vetkőztél így neki?
– Ez legyen az én dolgom – fújtatok egyet, azzal sarkon fordulok, és lesétálok a lépcsőről. Biztató mosollyal intek egyet Shoya felé, mielőtt Yo-kába karolnék. Húzni kezdem a lakókocsim felé, anélkül, hogy hátrapillantanék.
– Na, nyugi – sóhajt fel Yo-ka, amikor belépve az ajtón elengedem őt, és egy nem túl elegáns horkantás közepette az ágyra dőlök. – Túlgondolod a dolgot!
– Annyira utálom, amikor méreget! – nyögök fel panaszosan. – Nem hibáztatom, mert ez a ruha tényleg alig takar valamit, de szegény Shoya is megijedt tőle.
– Hé! – Yo-ka leül mellém és összekulcsolja az ujjainkat. – Ha jól láttam, beszéltél a fejével. Szerintem Shoyának semmi baja nem lesz mellette, Shohei nagyjából sejtheti, min mehetett keresztül, szóval próbálj meg lenyugodni, rendben?
Bólintok egyet. Yo-kának igaza van. Shohei nem fogja bántani a jóst, sőt, őt ismerve úgy fog rá vigyázni, mint a legértékesebb gyémántra szokás. Ez valamelyest megnyugtat, így felülök, és Yo-ka vállának döntöm a fejemet.
– Nem szeretem ezt a ruhát – morgom. – Mármint, az nem zavar, hogy ennyi mindenem kint van, inkább az emberek reakciója húz fel.
– Jó, az a negyed láttuk milyen, ott minden srácra így néznek, aki mutat magából valamit. Shohei pedig az exed, még egy jó darabig nem leszel számára közömbös – szorítja meg a kezemet Yo-ka.
– És te? – emelem fel a fejemet a válláról, és feléje fordulok. – Mit gondolsz erről?
Veszélyes terepre tévedek, ugyanis halvány fogalmam sincs arról, mégis mi történik köztünk. Nem vagyunk együtt, az másmilyen lenne, ebben biztos vagyok. Barátok sem vagyunk, hiszen akkor nem csókolnánk meg a másikat, és valószínűleg a kezemet sem fogná. Őszintén megvallva, enyhén fojtogató ez a bizonytalanság. Talán ezzel a kérdésemmel egy kicsit közelebb kerülhetünk a válaszhoz.
Yo-ka ádámcsutkája megmozdul, ahogy nyel egyet. A tekintetét lassan, óvatosan hordozza végig rajtam. Nem érzem magamat rosszul tőle, inkább valami kellemes bizsergés szaladgál a gerincoszlopom mentén. Kíváncsian várom a válaszát, a szívem egyre sebesebben zakatol minden egyes néma másodperc után.
– Nem…
A hangja rekedt, újból neki kell futnia a mondanivalójának, zavarban van. Ez megmosolyogtat, közelebb hajolok hozzá, a tekintetét keresem. Érzem a lélegzetét a bőrömön, egy pillanatra lehunyom a szememet.
– Nem tudom megfogalmazni – bukik ki belőle. – Rád nézek, és egyszerűen csak vonzódom hozzád.
Elpirul. Az ujjaimmal megcirógatom az állkapcsát, a bőre most különösen forró, az illata körbeölel. Megcsókolom. Ezúttal irányítom a csókot, Yo-ka teljes mértékben aláveti magát az ajkaink csatájának. A nyelvemmel az övét simítom, a tenyerével kapkodva nyúl a tarkóm után. Egész testemben lüktetek, a gyomrom remeg az érintésétől.
Végül elengedem a száját, és új terepre tévedek. Először az állának vonalát csókolom végig, hallgatom a szaggatott légzését, a szívünk heves dobogását. Lassan, nagyon lassan érkezek meg a nyakára. A bőre itt sós, lassú, finom mozdulatokkal ízlelgetem.
– Aki – sóhajt fel, mire egy aprót harapok belé.
A varázs ekkor szűnik meg, ugyanis Yo-ka remegő kézzel tol el magától. Az arca kipirult, zihál, kerüli a tekintetemet. Én se nézhetek ki különbül, a gondolataim kásás masszává olvadnak össze a fejemben, kell egy kis idő, mire kitisztul a kép.
– Ne érts félre! – kezdi. – Nagyon jól esett, amit csináltál. Jobban, mint azt el tudnád képzelni, mégsem szeretnék továbbmenni. Legalábbis, most még nem. Ugye megérted? – pillant fel rám.
Először nem igazán tudom kiolvasni a szeméből, mit érezhet, azonban pár pillanat múlva villámcsapásként ér a felismerés. Yo-ka fél.
– Figyelj – nyúlok a keze után. A tenyere izzad és reszket. Finoman szorítok egyet rajta.
– Beszélhetünk róla, ha szeretnéd. Mármint, tudom, hogy nem nagyon tisztáztuk, mi van köztünk, de…
Nem folytatom, hanem biztatóan a férfire mosolygok. Yo-ka felsóhajt.
– Előtted még csak lányokkal volt kapcsolatom, és csak néhány hónapja tudom, hogy a srácok is érdekelnek. Mármint, előtte is sejtettem, akadtak, akik nem voltak teljesen közömbösek, viszont nemrég fogadtam el magamban ezt a dolgot. Mondhatjuk úgy, te vagy az első, akivel komolyan veszem. Fogalmam sincs, te hogy érzed, de a többsége, a csókok, amikor megfogom a kezedet, ezek mind maguktól jönnek, nem agyalom túl, hagyom őket megtörténni. Viszont ez a mostani megrémisztett, egyelőre várni szeretnék vele. Persze, ha ez neked gond, akkor bárkivel szívesen cserélek lakókocsit.
Csapong, miközben beszél, holott látszik a testtartásán, hogy igyekszik magát összeszedni. Mindennél jobban megértem őt. Nekem is akadtak hasonló kétségeim, bár nálam mindig is magától értetődőnek tűnt egy férfit szemügyre venni.
– Yo-ka – emelem meg finoman az állát a szabad kezemmel –, nem kell elmenned. Majd jelzed, mikor mire állsz készen. Az is rendben van, ha egy darabig nem nevezzük meg azt, ami kettőnk közt van. Örülök, hogy őszintén tudtunk róla beszélni.
Átöleljük egymást. Jobb lesz ez így. Amúgy is nyugtalanít Shoya jóslata, és amíg nem kerül a helyére ez az egész káosz, addig talán jobb lesz, ha Yo-kával nem siettetjük a dolgokat.

Chapter Text

A közös jóslás hasznos, mégis megterhelő alkalom, mind a jósok, mind a segéd számára. Számtalan energia szabadul fel, ezek közül nem egy, amelyiket nehéz koordinálni, így amikor Chiaki felveti az ötletet, hogy szeretné, ha részt vennék egy ilyen alkalmon vele és Shoyával, nehezen fogadom el az ajánlatot. Hiába biztosít arról, hogy minden rendben lesz, sőt, még Tamont is értesíti a terveiről, aki felügyeletnek Luviát állítja a lakókocsi mellé, a gyomrom görcsben áll, amikor belépek az elhomályosított helyiségbe.
Chiaki rozoga asztala szokás szerint középen áll, ezúttal három szék veszi körbe, háromszög alakzatot alkotva egymással. Egymással szemben ő és Shoya foglal helyet, míg én az alakzat felső csúcsánál foglalok helyet, kettejük közt. Chiaki a szokásos öltözékét viseli, néha beletúr a saját hajába, a frufruját igazgatja. Ideges. Shoya ezzel szemben kontyba kötött tincsekkel, egyenes háttal mered az összekulcsolt kezére. Egy fekete, bézsszínű anyaggal szegett poncsó takarja a felsőtestét. Ismerem a ruhadarabot, a két évvel ezelőtti előadássorozatunk jelmezeinek tartozéka.
Az asztal közepén számtalan, jósláshoz szükséges eszköz hever: tarot-kártyák, gőzölgő teáscsészék, különféle anyagból összefoltozott zsákocskák.
– Rendben – köszörüli meg a torkát Chiaki, és rám néz. – Kezdésnek tegyél fel valami egyszerű kérdést, három napnyi időintervallummal.
Az ajkamba harapok és bólintok. Gondolkodni kezdek, van-e valami, ami három napon belül megjósolható lenne-e. Végül valami egyszerűt választok, hiszen végtére is, csak bemelegítünk.
– Fog esni holnapután az eső? – teszem fel a kérdést. Mindkét jós egyszerre nyúl a kezem felé, amikor megszorítják, apró csípést érzek a tenyeremnél. Összerezzenek. Az energiáik rajtam keresztül kóstolgatják egymást, enyhe hányingerem van. Nyelek egyet.
Fél kézzel a csészékért nyúlnak, kiisszák a tartalmukat, aztán vizslató szemekkel pillantanak az aljukon ragadt teafűre. Shoya ajkán halovány mosoly játszadozik, Chiaki a homlokát ráncolja.
– Nem – felelik tökéletesen egyszerre.
– Hó lesz – teszi hozzá Shoya.
Chiaki felvonja a szemöldökét.
– Ezek szerint nem hazudtak a képességeidről – biccent oda Shoyának. Érzem, ahogy aprót szorít a kezemen. Visszaszorítok, mire befeszült tartása enyhülni látszik.
– Oké – sóhajt fel. – Akkor arra koncentrálunk, ki akarja közülünk eltűntetni a mágiát. Javaslom a tarot használatát, ha nincs ellene kifogásod.
Kíváncsian pillant Shoyára, aki vállat vonva teríti szét a maga pakliját. Chiaki ugyanígy tesz, újabb csípést érzek a tenyeremen. Reszketegen sikerül kifújnom a levegőt, a fülemben hallom a szívem heves dobogását. A tenyerüket alig pár centiméternyire tartják a lapok felett, végighúzzák egyszer, kétszer. Egyre nehezebben veszem a levegőt, mintha elszívnák belőlem a mágiát, amikor hirtelen megszűnik a fojtogató érzés, és mindketten három, különböző lapot fordítanak fel. A kezemet rögvest el is engedik, aztán Shoya fog elsőként magyarázatba.
– Az Akasztott ember, felfordítva. Az illető folytonos rossz döntéseket hoz, ezzel fordítva hátat a belső gondjainak. Sima Kardok tízes. Árulás, hátba szúrás, és egyéb ilyen nyalánkságok, azonban… Az illető vakvágányba fog érkezni. Végül pedig… Nocsak, ez felettébb érdekes!
Shoya kidugja a nyelve hegyét és felemeli maga előtt a kártyát. Elgondolkodva méregeti, mintha nem tudná hová tenni a dolgot. Sikerül leolvasnom a lap címét: a Szeretők. Felvonom a szemöldökömet. Nem értek ezekhez, de a két negatív töltetű lap után igencsak meglep.
– Alanyunk meg fogja találni a lelki békéjét – jelenti ki végül Shoya, mielőtt visszahelyezné a kártyát.
Chiaki ezzel szemben más, ellentétes töltetű dolgokat sugall. Eszembe jut, hogy Luvia szerint Shoya a pontosabb, nekem mégis Chiaki válaszai felé húz a szívem. Ugyanazokat a lapokat húzta, ám neki a Szeretők és a Kardok tízes is felfordítva érkezett, míg az Akasztott ember simán. A szituáció felér egy vagy-vaggyal.
– Furfangos egy ember vagy te – jegyzi meg Shoya, tartva a szemkontaktust Chiakival. Az ajkán sejtelmes mosollyal áll fel, majd távozik a lakókocsiból. Összeráncolt homlokkal nézek utána, és Chiakihoz fordulok.
– Ezzel azt akarta kifejezni, hogy tévedsz? – pillantok a barátomra.
– Valami olyasmit – bólint fáradtan. – Valószínűleg igaza lehet. Kicsit ingadoznak a képességeim mostanság.
Félretolja a kártyákat és az asztallapra hajtja a fejét. Keserűen mosolyog rám.
– Hé! – simítok ki egy tincset a homlokából. – Minden rendben van veletek?
Chiaki elkapja a kezemet és szorít rajta egyet.
– Persze, Sora az egyik legjobb dolog, ami történhet velem. Hálás vagyok érte. Inkább csak… Elfáradtam. Mostanában többet jósoltam a szokásosnál, egy kicsit talán pihentetnem kéne ezek után.
Hallatszódik rajta, hogy tényleg kimerült, a hangja is halk, a tekintete mindent elmond. Búcsúzásként megsimítom a hátát, majd felállok, és az ajtó felé indulok, ám mielőtt lenyomnám a kilincset, Chiaki hangja megállít.
– Megkérnéd Shoyát, hogy váltson le a délutáni műszakomnál a jóssátorban? Aludnék egyet, ha nem gond.
Hátranézek és elmosolyodok.
– Persze. Vigyázz magadra! – mondom, azzal kilépek a szabadba. Shoya épp Luviával és a kígyóember oldalán ácsorgó Kurutoval beszélget. Az auralátó férfi még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint az öccse, hiába takarja ő is az alakját. Vörös sálat, és vastagszövésű, hímzett mintákkal díszített felsőt visel, a nadrágja buggyos szárú, mindegyik darabról ordít, hogy egy nő gardróbjából származnak. Meglep, amiért Luvia a volt menyasszonya öltözékét adta neki, ám a vöröslámpás negyedbe kölcsönadott dolgaiból kiindulva, annyira mégsem logikátlan az ügy.
– Shoya! – szólok oda a jósnak, amikor melléjük érek. – Be tudnál ugrani délutánra a jóssátorba Chiaki helyett?
– Persze, szívesen. Mennyi időm van még? – fonja össze a mellkasa előtt a karját.
– Egy olyan jó tíz perc talán – húzom el a számat. Még nekem is meg kéne ebédelnem, mielőtt visszamegyek a bódémhoz, bár Yo-ka ígéretet tett, hogy tartja nekem a frontot.
– Rendben, köszi! – int egyet Shoya, azzal visszafordul a bátyjához és Luviához. Úgy tűnik, megtalálták a helyüket a kígyóemberünk oldalán. Felfogni sem bírom, mennyivel másabb lehet most az életük. Ha nekem kéne minden egyes nap azon keresztülmennem, amin ők az elmúlt évek során, talán már régen összeroppantam volna.
Igyekszem feltűnés nélkül megérkezni a bódémhoz, ám az emberek kíváncsian pillantgatnak felém: senki nem érti, miért sétálgat ilyen arckifejezéssel a bohóc, így mikor visszaérek, már széles, mégis üres mosoly ül az ajkamon.
Yo-kának nem tűnik fel az érkezésem, vagy csak nem vesz róla tudomást, ugyanis épp egy kisgyerekes családnak magyarázza a céllövölde működését. Meghúzódom, hátulról figyelem, ahogy lelkesen mutogat, és amikor kissé oldalra fordul, elkapom a mosolyát. Összeugrik a gyomrom, hallom a szívem heves dobbanását. A szűkös helyiség kék-fehér csíkos deszkafalaira nézek. Ökölbe szorul a kezem. Csupán két nap telt el azóta az este óta, és azóta a kettőnk kapcsolata furcsa, megmagyarázhatatlan irányt vett. Yo-ka kezdeményező oldala, mintha soha nem is létezett volna. Ha csókot váltunk a lakókocsiban, sosem ő hajol közelebb elsőnek, és reggelente mindig az én karom van a teste körül, sosem fordítva.
– Hé!
Felnézek. A család elment, Yo-ka előttem áll, tartja a távolságot.
– Minden rendben volt? – kérdezi, látom rajta, hogy aggódott. Megmelengeti a szívemet.
– Senkinek nem esett baja – kerülöm ki ügyesen a kényes témát, ám Yo-ka nem enged. Most épp pangás van, a vendégek a másik két bódénál tobzódnak, így van egy kis időnk.
– De? – Yo-ka karba teszi a kezét, a tekintetével szinte áthatol rajtam.
– Aggódom Chiakiért – fújom ki egy szuszra. – Tarotot választottak, és ugyanazokat a lapokat húzta ki, mint Shoya, de teljesen másik irányban. Bár nem tudom, ez mennyit mond neked – harapok az alsó ajkamba.
– Nem sokat – rántja meg a vállát egy kényszeredett nevetéssel kísérve.
Elpillantok a válla felett. Továbbra sem áll senki a pult túloldalán.
– Minden lapnak megvan a maga jelentése, viszont ha fejjel lefelé húzod ki, akkor pont az ellentétévé változik.
Yo-ka hümmögve préseli össze az ajkát, a bódé tetejét bámulja. Nyelek egyet.
– Ez érdekes – jelenti ki végül. – Igazából a dolognak két vége van. Vagy Shoya, vagy ő. Ha jól emlékszem, Luvia szerint Chiaki hat a tízből, míg Shoya kilenc. Már értem az aggodalmadat, de nekem bűzlik a dolog.
Felvonom a szemöldökömet.
– Szerinted valamelyikük hazudik?
Yo-ka bólint, ám mielőtt újból kinyithatnám a számat, félbeszakít a pult túloldaláról érkező hang:
– Elnézést, nyitva vagytok?
Kikerülöm Yo-kát, és bár igyekszem vele türelmes lenni, útközben finoman végigsimítok a kézfején. Mosolyogva fordulok a bódé előtt álló két kamaszhoz. A munkaidőm lejártáig próbálom kiverni a fejemből az imént felvázolt lehetőség. Valaki nem mond igazat, és se Chiaki, se Shoya számára nem tudok kitalálni egyetlen értelmes indokot, amiért ezt tennék. Bár a testvérpár továbbra is kissé gyanús nekem, Luvia – és immáron Shohei is – kezeskednek értük. Ha az artistában nem is bízok meg már úgy, mint régen, Luvia szava mindennél többet nyom a latban.
Örömmel adom át az önkéntesnek a bódémat, amikor már alkonyodik. Rutinszerűen indulok meg Chiaki lakókocsija felé, ám alig teszek még néhány lépést, egy ismerős árnyék vetül fölém.
– Régen láttalak – jegyzi meg Sora, ahogy mellém ér. Megtorpanok és felnézek rá.
Utoljára akkor beszéltünk, amikor jól kiosztottam Chiaki miatt. Az emlékre enyhe pír szökik az arcomra, ugyanis fogalmam sincs, Sora mégis mit gondolhat most rólam.
– Én is téged – mondom végül, kissé bizonytalanul a történtek miatt.
– Még nem is köszöntem meg – sóhajt fel, ahogy megindulunk. Felhorkantok.
– Azt, hogy leüvöltöttem a fejedet? Mert akkor nagyon szívesen, máskor is.
Sora faarccal bámul rám, és már elnézést kérnék, amiért újból túlzásba estem, amikor meglátom a mosoly halovány formáját az ajkán.
– Szükségem is volt rá. Ne tegyünk úgy, mintha nem lett volna jogos, amit akkor tettél. A helyedben én is nagyon dühös lettem volna. Fogalmam sincs, mégis hogyan kombináltalak össze titeket ketten, holott Shohei is megmondta, hogy…
Itt elharapja a mondatot.
– Csak nyugodtan, már túl vagyok rajta – eresztek meg egy halovány mosolyt a zsonglőr felé.
– Szóval, teljesen alaptalanul voltam féltékeny. És sajnálom – zárja le végül.
– Rá se ránts. Nekem sem kellett volna annyira durván neked esnem.
Sora válla megrázkódik a nevetéstől.
– Igazából már csak azt a srácot sajnálom, aki az ágyadban volt… Nem emlékszem a nevére, pedig Chiaki is mondta – morfondírozik.
– Yo-ka – segítem ki –, de miért?
– Látszott rajta, hogy agyonütné, bárki is verte fel, de amikor meglátott téged, teljesen megváltozott az arckifejezése.
– Ó! – nyögöm ki az egyszerű, nem túl értelmes választ.
Szerencsére megérkezünk Chiaki lakókocsijához. A jós már a lépcsőn ül, és amikor észrevesz kettőnket, egyből felderül az arca, és vigyorogva pattan fel. A sminkje már készen van, a haja még kicsit kócos az alvástól. Amikor odaérünk elé, hezitál, nem tudja, kihez lépjen elsőként. Végül biccentek neki egyet, és ezzel akaratlanul is szemtanújává válok egy rövid, szeretetteljesnek tűnő csóknak kettejük közt. Elfordítom a fejemet, ám nem rágódok sokáig, ugyanis Chiaki hamarosan a nyakamban landol, és szorosan átölel.
– Segítsek megcsinálni a hajadat, vagy megoldjátok?
Chiaki felemeli a fejét a vállamról, és nagy komolyan rám néz. Ebből a tekintetből már látom, hogy rám hárul a fodrásszá való avanzsálás rögtönzött feladata.
Nem tudom nem észrevenni, hogy Sora milyen otthonosan mozog már a lakókocsiban, miközben Chiaki frizurájával bajlódom.
– Már vannak ötleteim a következő szezonra – zökkent ki a gondolataimból Chiaki, miközben megcsavarom a hajgumit a második fonatának a végén.
– És mire gondoltál? – kérdem, miközben felkapom az asztalról az egyik póthajat.
– Amit eddig befontunk, azok közül az egyik vörösre festeném. Meg az egyik pótot is. Sorának van egy borszínű ingje, ami jó rám, és szeretném, ha az lenne rajtam.
Megsimítom Chiaki vállát, mielőtt elrendezném a tincseit. Nála a jó rám valószínűleg azt jelenti, hogy legalább két számmal nagyobb, de nem ellenkezek vele. Lehajolok, hogy az arcunk egy szintbe kerüljön, és vizslatni kezdem. Próbál elbújni a haja mögé.
– Szerintem jól állna – jelentem ki végül, majd felállok, és nyújtózkodok egyet. – Még vissza kell mennem, megigazítani a sminkemet. A sátornál találkozunk.
Intek egyet nekik. Még a szemem sarkából látom, ahogy Chiaki Sora ujjai után nyúl. Vigyorogva érek vissza a lakókocsimhoz. Remélem, nem kenődött el annyira a sminkem, mint ahogy sokszor szokott, most semmi kedvem teljesen újat csinálni.
Belépek, ám azzal a lendülettel hátat is fordítok a benti térnek, és becsapom magam előtt az ajtót. Égő fejjel bámulom a kilincset, próbálva kiverni a fejemből a képet, amit az imént láttam: Yo-ka az ágyamon fekszik, egyedül egy fekete atlétát visel, a keze a combjai közt. Igyekszem meggyőzni magamat arról, hogy rosszul láttam, csak a képzeletem játszik velem. Kavarognak a gondolataim, a fejem lángol. Erre most egyikünknek sem volt szüksége.
– Ó, baszd meg! – sziszegi Yo-ka. Ruhák surrogását, ideges léptek koppanását hallom, a lakókocsi padlódeszkái megreccsennek. – Megfordulhatsz.
Egyszerre ideges, fél és dühös rám. Minden érzését meg tudom érteni, így lassan, lehajtott fejjel váltok irányt. Egy kapucnis pulóvert és egy fekete farmert húzott magára.
– Már nem egyedül vagy itt, igazán kopoghattál volna! – szid le, a hangja remeg. Felnézek rá. Vibrál, mindenhova figyel, csak rám nem.
– Sajnálom – suttogom, nehezen találom a hangomat. A levegő ólomként nehezedik ránk. Csend van.
– Na, jó, nekem ez most nem megy – fakad ki végül Yo-ka. A hajába túr, majd elviharzik mellettem, és kilép Aomori hűvös, koraesti levegőjébe.
– Yo-ka!
Becsapja maga mögött az ajtót, én pedig káromkodok egy isteneset.

Chapter Text

Végig remeg a kezem, amíg a sminkemet igazítom, agyban teljesen máshol járok. Szégyellem magamat, amiért rányitottam Yo-kára. Egyszerűen annyira természetessé vált a jelenléte, hogy bele sem gondoltam a privát szférájába. Először utána akartam futni, de egy lépés után meghátráltam, és inkább a tükör felé fordultam. Most nem tudnék neki mit mondani.
Reszketeg sóhajjal nyúlok a rúzsomért. Előadás után feltétlen szándékozok vele beszélni. Csak azt nem tudom, mégis hogyan kéne kezdenem. Ez természetes? Persze, hogy az, badarság lenne őt ilyenekkel traktálni. Ráadásul sosem beszélgettem még ilyen témáról. Shohei és én képesek voltunk néhány pillantással lekommunikálni, meddig mehetünk el az adott pillanatban, most viszont teljesen más helyzet áll fent.
Frusztráltan csapom le a rúzst az asztallapra. Az éles koppanás egy pillanatra ellazít, aztán újra itt a keserű feszültség. Lekattintom a villanykapcsolót és a sátor felé veszem az irányt. Arcon csap a kinti levegő, megborzongok. Útközben különböző árnyak válnak ki a lakókocsik erdejéből, mind ugyanarra tartanak, amerre én. Az utolsó kanyarnál egy széles, izmos mellkasnak ütközöm, és komolyan mondom, már csak ez hiányzott…
– Hoppá-hoppá, csak óvatosan! – jegyzi meg szórakozottan Shohei. Felhúzott orral pillantok rá, ám hamar eltűnik a fintor az arcomról, amikor észreveszem mellette Shoyát. Újból lehengerel a fiatalabbik testvér szépsége. A haját kiengedte, a fekete, finoman díszített vállapú szövetkabátot azonnal felismerem. Kissé távolabb áll Shoheitől, széles ajkain halovány mosoly ül. Rám pillant, az arcvonásai még jobban ellágyulnak.
– Ha jól tudom, a végén szerepelsz – lép mellém, teljesen figyelmen kívül hagyva az artistát, aki úgy tűnik, nem veszi magára a dolgot. Hallótávolságban sétál előttünk, a kezét zsebre dugja.
– Igen, többnyire ott – erősítem meg Shoya információját.
– Arra gondoltam, hogy ha nem gond, tarotozhatnánk egy keveset, amíg vársz – ajánlja fel. Meghökkenek.
– Hogyhogy? – bukik ki belőlem azonnal a kérdés.
– Gyakorolgatok. Shoheiről már lassan mindent tudok, így ha benne vagy, akkor…
Egy szégyenlős mosoly kíséretében megvakarja a nyakát. Nem utasíthatom vissza. Főleg azok után nem, amiről Yo-kával beszéltünk műszakváltáskor: valamelyikük hazudik. Mivel Shoya képessége erősebb, ezért jobban tudja manipulálni a lapokat, ha arra kerül a sor, így ezzel két legyet üthetek egy csapásra. Lefoglalom a gondolataimat, és kiderítem, ki ferdítette el az igazságot a közös jóslás során.
– Oké – vigyorgok Shoyára.
A sátorban már mindenki elvegyült. Chiaki épp Sorával és a többi zsonglőrrel beszélget, a magasabbik férfi keze a derekán a pihen. Shohei is egyből az artistákhoz lép, nevetve megborzolja az egyik fiú haját. Luviát sehol nem látom, ahogy Yo-kát sem, ám Kuruto egyből elénk siet, amint meglátja az öccsét.
– Nem láttátok Luviát? – kezdi bármiféle bevezető nélkül. Szinkronban rázzuk a fejünket. Kuruto frusztrált sóhaja megrémiszt.
– Miért kérdezed? – fújom ki egy szuszra.
– Elkísért ide, de nem jött be velem, azt mondta, később jön, viszont még mindig nem látom és ma ő kezd – tördeli a kezét a férfi.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
– Nem kell aggódnod, mindig ezt csinálja. A saját performansza előtt érkezik meg, mindenkiben megáll az ütő, az igazgatón meg a közönségen kívül pedig senki nem láthatja őt fellépés közben – magyarázom.
Kuruto a mellkasára teszi a kezét, az ajkán alig látható mosoly. Látszólag sikerült őt megnyugtatnom.
– Mondjuk ez különös – teszi hozzá –, nekem megmutatta, mit szokott csinálni a színpadon és kikérte a véleményemet is.
Kikerekedett szemekkel, leesett állal nézem Kurutot. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, amit mond. Gyerekkorom óta vagyok itt, és még soha, egyetlen egyszer sem látta közülünk senki Luviát még csak gyakorolni sem.
– Szerintem becsüld meg – nyögöm végül ki az egyetlen dolgot, ami eszembe jut. Kuruto felhúzza a szemöldökét, a sztoikus pillantástól egyből lemerevedek. Shoyának egyből leesik a helyzet, a karomnál fogva húz oda az asztalhoz, amely ma nem része Chiaki műsorának, így szabadon használhatjuk.
– Oké – nyújtja el az utolsó magánhangzót Shoya. A szövetkabát zsebéből előkerül a paklija. Olcsó, gyűrött szélű, a fehér részek kivétel nélkül mind megsárgult már. Figyelem, miként keveredik a kártya a férfi hosszú ujjai között.
– Bemelegítünk – pillant rám, egy kecses mozdulattal szétterítve a lapokat. – A tegnap estédről lesz szó.
Megfeszülök, legszívesebben kihátrálnék a helyzetből, azonban erre semmi szükség nincs.
– Kezdünk! Luvia? – kiált fel Nao.
Döbbent csend. Egyedül a közönség moraját hallani a színpad felől. Mindketten a porondmester felé fordulunk, akárcsak a többi karneváltag. Senki nem érti, mégis hol lehet a kígyóember. Nao nem dühös. Aggódik. Luviánál elképzelhetetlen, hogy késsen.
– Színpadra! – int a lebegésre képes lánynak, aki először megszeppen, majd bólint egyet és elindul. – Aki! Te vagy a ráadás, szólj Tamonnak! Artisták, ketten menjetek Luvia lakókocsijához!
A szívem a torkomban dobog, ahogy megindulok kifelé a sátorból, ám ekkor egy határozott hang megállít a mozdulatban. Hátrapillantok.
Kuruto Nao előtt áll, fél fejjel a porondmester fölé magasodik, ökölbe szorított kezei remegnek a teste mellett.
– Hadd menjek az artistákkal! Luviával lakok – kéri. Nao rábólint. Veszek egy mély levegőt, majd kilépek a sátorból és futásnak eredek. Tamon lakókocsija sosincs túl messze, most azonban képtelen lennék sétatempóban megtenni a távot.
Amikor odaérek, kvázi dörömbölni kezdek az igazgatónk ajtaján, aki alig pár másodperc után beinvitál magához. Mégis visszautasítom a gesztust, így kifulladva, a lépcsőn állva tudatom vele a hírt:
– Luvia nem érkezett meg a nyitószámára – lihegem. Tamon szemöldöke felszalad a homloka közepére.
– Gyere be, igyál egy kis vizet – áll félre, hogy be tudjak lépni az ajtón. Tudom, ez most nem kérés, hanem parancs a főnöktől az alkalmazottnak. Engedelmesen indulok meg, viszont amikor meglátom, ki ül Tamon egyik székén, a szívem a gyomromig süllyed.
Yo-kát ezúttal nem fűzi kötél az ülőhelyéhez, a keze közt gőzölgő, csészényi teára mered. Figyelmen kívül hagyja az érkezésemet. Sápadt. Elkapom a tekintetemet, és elfogadom a pohár vizet, amelyet Tamon ad nekem.
– Nao mit csinált eddig? – dől neki az igazgató az asztalnak.
– A második fellépővel indította a műsort, aztán elküldött engem hozzád, az artistákat illetve Kurutot meg Luvia lakókocsijához.
Tamon bólint egyet. Fél kézzel az állát masszírozza, bőszen gondolkozik. Hallom, ahogy Yo-ka szürcsöl egyet a teájából. Összeszorítom egy pillanatra a szememet. Háttérbe kell állítanom az érzéseimet, most Luvia ügye sokkal fontosabb.
– Menjünk mi is a lakókocsihoz. Nao tudni fogja a dolgát – indítványozza végül Tamon. Ellöki magát az asztaltól és int egyet Yo-kának.
Feszült csendben haladunk. Egyedül a légzésünket és sietős lépteink hangját lehet hallani, amelybe a közönség távoli moraja vegyül. Végig az előttem rohanó Tamon hátát figyelem, a szívem majd’ kiugrik a helyéről, amikor végül megállunk. Zihálva nézek körbe. A két artista feszülten figyeli az ajtót, Kurutot sehol nem látom. Amikor észrevesznek minket, egyből Tamonhoz lépnek.
– Kopogtunk, de nem érkezett válasz – hadarja az egyikük. A másik a szája szélét rágja idegességében, majd egyből közbevág.
– A lakótársa bement, talán olyan öt perce. Még nem jött ki.
A lakókocsira nézek. Mindig is volt körülötte egy megmagyarázhatatlan, baljósnak is nevezhető árnyék, amely most fojtogatóan nehezedik ránk. Elkapom a pillantásomat. A tekintetem összetalálkozik Yo-káéval, ám mindketten rögvest másfelé nézünk.
– Ti menjetek vissza.
Tamon hangja teljesen más, mint általában. A végletekig komoly, érezni benne, hogy bárminemű ellenkezés süket fülekre találna nála. Az artisták bólintanak és elsietnek, a talpuk alatt ropog a fagyos fű.
Ekkor az igazgató felém fordul és végigmér.
– Téged is el kéne küldenem, de jól jöhet még a mágiád. Húzódj hátrébb! – mondja, mire egyből engedelmeskedek. Két lépést teszek hátra, a hátam az egyik közeli lakókocsi oldalához ér.
– Yo-ka – szólítja ekkor Tamon az eddig csendben szemlélődő férfit –, nézzük meg, találunk-e veszélyes mágiára utaló nyomokat!
Körbejárják a lakókocsit. Nem érnek hozzá, csupán a levegőt simítják a kezükkel. Az arcvonásaik rezzenetlenek, koncentrálnak a feladatra, mígnem egy kínzóan hosszúnak tűnő perc után megállnak.
– Semmi.
Tamon hangja furcsán bizonytalan, mint aki maga sem hiszi el a dolgot. Yo-ka megrázza a fejét.
– Bent van valami. Nem nyitnám ki azt az ajtót kézzel, ha van rá mód.
Mindketten felém fordulnak. Nyelek egyet, bizonytalanul lépek előre.
– Már régebben érintettem meg, szóval nem biztos, hogy működni fog – jegyzem meg. Még pár lépés és már a lépcső aljánál állok. Veszek egy mély levegőt, majd felemelem a jobb kezemet, és a kilincsre összpontosítok. Kínzó lassúsággal mozdul el, mintha valaki elszipolyozná a mágiát a testemből. Meredten bámulom az ajtót. Nem kell sok. Még egy kevés… Egy icike-picike. Megvan.
Összerogyok, mihelyst kivágódik az ajtó. Zihálva meredek a lépcsőre, a mágiám lassan, de biztosan helyreállítódik. Egy meleg kéz pihen a vállamon, amelyet legelőször észre sem veszek. Felnézek. Yo-ka nem néz rám, hanem a lakókocsi belsejét figyeli. Elhúzódom és felállok. Leporolom a térdemet, mielőtt én is vizslatni kezdeném a belső teret. Tátva marad a szám.
A sötétítők és a szorosan illesztett ajtó miatt nem látszódott, most azonban arcul csap minket a fényár. Odabent óriási a rendetlenség: üvegcsék, ruhák, könyvek, különböző szárított növények vannak szanaszét dobálva, legalábbis kívülről nézve ezek szúrnak először szemet.
– Bemegyek – szólal meg ekkor Tamon, majd kikerülve minket, felsétál a lépcsőn. Amikor átlépi a küszöböt, egy pillanatra a lehunyom a szememet. Nem történik semmi. Látom, amint forgolódik, aztán egyszer csak nem mozdul. Felénk fordul, az ajtó felett lévő, számunkra nem látható teret fürkészi.
– A karnevál nyugati széle – mondja.
Kíváncsian félredöntöm a fejemet. Tamon ekkor felnyúl azért a valamiért, amit idáig nézett és letépi a falról. Egy darab papír az. A villanyt leoltja, az ajtóhoz továbbra sem ér, ahogy visszasétál hozzánk. Az orrunk alá tolja a lapot, amelyen sebtében lefirkantott emberekre, állatokra emlékeztető jelek vannak.
– Hieroglifák – segít ki bennünket. – Luviával magunk közt használjuk őket, meg persze néhány saját adalék jelet is kitaláltunk melléjük.
– És Kuruto? – teszem fel a kérdést. Érte is aggódom, hiszen ki tudja, hova tűnhetett, a kígyóemberünkkel van-e vagy sem.
Yo-ka ekkor ellép mellőlünk. A nyitva maradt ajtóhoz sétál, és átvizsgálja a mágiájával a belül lévő kilincset.
– Bingó! – csettint egyet a nyelvével. – Teleportálás mágia.
– Rendben – gyűri a zsebébe a papírt Tamon –, odamegyünk. Mindhárman. Ó, és Aki!
Az igazgató ekkor felém fordul, és elővesz a zakója zsebéből egy tőrt.
– Érintsd meg! – kéri. Így is teszek, mire halovány bizsergés fut végig a testemen. Ezután visszarakja a helyére a fegyvert, és fellép Yo-ka mellé a lépcsőre. Követem őt. Kissé szorosan állunk, a vállam Tamon könyökéhez préselődik.
– Bármi megtörténhet. Fogalmam sincs, mi ez az egész, de Luvia semmit nem tesz megfelelő indokok nélkül.
Összeszorítom a számat Tamon szavai nyomán.
– Most! – harsan az igazgatónk hangja, majd mindhárman a kilincshez érünk. Egy rántás, a gyomrom vet egy bukfencet, és a következő pillanatban a deresedő, hideg fűre huppanok.