Actions

Work Header

Razzle-Dazzle

Chapter Text

A közös jóslás hasznos, mégis megterhelő alkalom, mind a jósok, mind a segéd számára. Számtalan energia szabadul fel, ezek közül nem egy, amelyiket nehéz koordinálni, így amikor Chiaki felveti az ötletet, hogy szeretné, ha részt vennék egy ilyen alkalmon vele és Shoyával, nehezen fogadom el az ajánlatot. Hiába biztosít arról, hogy minden rendben lesz, sőt, még Tamont is értesíti a terveiről, aki felügyeletnek Luviát állítja a lakókocsi mellé, a gyomrom görcsben áll, amikor belépek az elhomályosított helyiségbe.
Chiaki rozoga asztala szokás szerint középen áll, ezúttal három szék veszi körbe, háromszög alakzatot alkotva egymással. Egymással szemben ő és Shoya foglal helyet, míg én az alakzat felső csúcsánál foglalok helyet, kettejük közt. Chiaki a szokásos öltözékét viseli, néha beletúr a saját hajába, a frufruját igazgatja. Ideges. Shoya ezzel szemben kontyba kötött tincsekkel, egyenes háttal mered az összekulcsolt kezére. Egy fekete, bézsszínű anyaggal szegett poncsó takarja a felsőtestét. Ismerem a ruhadarabot, a két évvel ezelőtti előadássorozatunk jelmezeinek tartozéka.
Az asztal közepén számtalan, jósláshoz szükséges eszköz hever: tarot-kártyák, gőzölgő teáscsészék, különféle anyagból összefoltozott zsákocskák.
– Rendben – köszörüli meg a torkát Chiaki, és rám néz. – Kezdésnek tegyél fel valami egyszerű kérdést, három napnyi időintervallummal.
Az ajkamba harapok és bólintok. Gondolkodni kezdek, van-e valami, ami három napon belül megjósolható lenne-e. Végül valami egyszerűt választok, hiszen végtére is, csak bemelegítünk.
– Fog esni holnapután az eső? – teszem fel a kérdést. Mindkét jós egyszerre nyúl a kezem felé, amikor megszorítják, apró csípést érzek a tenyeremnél. Összerezzenek. Az energiáik rajtam keresztül kóstolgatják egymást, enyhe hányingerem van. Nyelek egyet.
Fél kézzel a csészékért nyúlnak, kiisszák a tartalmukat, aztán vizslató szemekkel pillantanak az aljukon ragadt teafűre. Shoya ajkán halovány mosoly játszadozik, Chiaki a homlokát ráncolja.
– Nem – felelik tökéletesen egyszerre.
– Hó lesz – teszi hozzá Shoya.
Chiaki felvonja a szemöldökét.
– Ezek szerint nem hazudtak a képességeidről – biccent oda Shoyának. Érzem, ahogy aprót szorít a kezemen. Visszaszorítok, mire befeszült tartása enyhülni látszik.
– Oké – sóhajt fel. – Akkor arra koncentrálunk, ki akarja közülünk eltűntetni a mágiát. Javaslom a tarot használatát, ha nincs ellene kifogásod.
Kíváncsian pillant Shoyára, aki vállat vonva teríti szét a maga pakliját. Chiaki ugyanígy tesz, újabb csípést érzek a tenyeremen. Reszketegen sikerül kifújnom a levegőt, a fülemben hallom a szívem heves dobogását. A tenyerüket alig pár centiméternyire tartják a lapok felett, végighúzzák egyszer, kétszer. Egyre nehezebben veszem a levegőt, mintha elszívnák belőlem a mágiát, amikor hirtelen megszűnik a fojtogató érzés, és mindketten három, különböző lapot fordítanak fel. A kezemet rögvest el is engedik, aztán Shoya fog elsőként magyarázatba.
– Az Akasztott ember, felfordítva. Az illető folytonos rossz döntéseket hoz, ezzel fordítva hátat a belső gondjainak. Sima Kardok tízes. Árulás, hátba szúrás, és egyéb ilyen nyalánkságok, azonban… Az illető vakvágányba fog érkezni. Végül pedig… Nocsak, ez felettébb érdekes!
Shoya kidugja a nyelve hegyét és felemeli maga előtt a kártyát. Elgondolkodva méregeti, mintha nem tudná hová tenni a dolgot. Sikerül leolvasnom a lap címét: a Szeretők. Felvonom a szemöldökömet. Nem értek ezekhez, de a két negatív töltetű lap után igencsak meglep.
– Alanyunk meg fogja találni a lelki békéjét – jelenti ki végül Shoya, mielőtt visszahelyezné a kártyát.
Chiaki ezzel szemben más, ellentétes töltetű dolgokat sugall. Eszembe jut, hogy Luvia szerint Shoya a pontosabb, nekem mégis Chiaki válaszai felé húz a szívem. Ugyanazokat a lapokat húzta, ám neki a Szeretők és a Kardok tízes is felfordítva érkezett, míg az Akasztott ember simán. A szituáció felér egy vagy-vaggyal.
– Furfangos egy ember vagy te – jegyzi meg Shoya, tartva a szemkontaktust Chiakival. Az ajkán sejtelmes mosollyal áll fel, majd távozik a lakókocsiból. Összeráncolt homlokkal nézek utána, és Chiakihoz fordulok.
– Ezzel azt akarta kifejezni, hogy tévedsz? – pillantok a barátomra.
– Valami olyasmit – bólint fáradtan. – Valószínűleg igaza lehet. Kicsit ingadoznak a képességeim mostanság.
Félretolja a kártyákat és az asztallapra hajtja a fejét. Keserűen mosolyog rám.
– Hé! – simítok ki egy tincset a homlokából. – Minden rendben van veletek?
Chiaki elkapja a kezemet és szorít rajta egyet.
– Persze, Sora az egyik legjobb dolog, ami történhet velem. Hálás vagyok érte. Inkább csak… Elfáradtam. Mostanában többet jósoltam a szokásosnál, egy kicsit talán pihentetnem kéne ezek után.
Hallatszódik rajta, hogy tényleg kimerült, a hangja is halk, a tekintete mindent elmond. Búcsúzásként megsimítom a hátát, majd felállok, és az ajtó felé indulok, ám mielőtt lenyomnám a kilincset, Chiaki hangja megállít.
– Megkérnéd Shoyát, hogy váltson le a délutáni műszakomnál a jóssátorban? Aludnék egyet, ha nem gond.
Hátranézek és elmosolyodok.
– Persze. Vigyázz magadra! – mondom, azzal kilépek a szabadba. Shoya épp Luviával és a kígyóember oldalán ácsorgó Kurutoval beszélget. Az auralátó férfi még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint az öccse, hiába takarja ő is az alakját. Vörös sálat, és vastagszövésű, hímzett mintákkal díszített felsőt visel, a nadrágja buggyos szárú, mindegyik darabról ordít, hogy egy nő gardróbjából származnak. Meglep, amiért Luvia a volt menyasszonya öltözékét adta neki, ám a vöröslámpás negyedbe kölcsönadott dolgaiból kiindulva, annyira mégsem logikátlan az ügy.
– Shoya! – szólok oda a jósnak, amikor melléjük érek. – Be tudnál ugrani délutánra a jóssátorba Chiaki helyett?
– Persze, szívesen. Mennyi időm van még? – fonja össze a mellkasa előtt a karját.
– Egy olyan jó tíz perc talán – húzom el a számat. Még nekem is meg kéne ebédelnem, mielőtt visszamegyek a bódémhoz, bár Yo-ka ígéretet tett, hogy tartja nekem a frontot.
– Rendben, köszi! – int egyet Shoya, azzal visszafordul a bátyjához és Luviához. Úgy tűnik, megtalálták a helyüket a kígyóemberünk oldalán. Felfogni sem bírom, mennyivel másabb lehet most az életük. Ha nekem kéne minden egyes nap azon keresztülmennem, amin ők az elmúlt évek során, talán már régen összeroppantam volna.
Igyekszem feltűnés nélkül megérkezni a bódémhoz, ám az emberek kíváncsian pillantgatnak felém: senki nem érti, miért sétálgat ilyen arckifejezéssel a bohóc, így mikor visszaérek, már széles, mégis üres mosoly ül az ajkamon.
Yo-kának nem tűnik fel az érkezésem, vagy csak nem vesz róla tudomást, ugyanis épp egy kisgyerekes családnak magyarázza a céllövölde működését. Meghúzódom, hátulról figyelem, ahogy lelkesen mutogat, és amikor kissé oldalra fordul, elkapom a mosolyát. Összeugrik a gyomrom, hallom a szívem heves dobbanását. A szűkös helyiség kék-fehér csíkos deszkafalaira nézek. Ökölbe szorul a kezem. Csupán két nap telt el azóta az este óta, és azóta a kettőnk kapcsolata furcsa, megmagyarázhatatlan irányt vett. Yo-ka kezdeményező oldala, mintha soha nem is létezett volna. Ha csókot váltunk a lakókocsiban, sosem ő hajol közelebb elsőnek, és reggelente mindig az én karom van a teste körül, sosem fordítva.
– Hé!
Felnézek. A család elment, Yo-ka előttem áll, tartja a távolságot.
– Minden rendben volt? – kérdezi, látom rajta, hogy aggódott. Megmelengeti a szívemet.
– Senkinek nem esett baja – kerülöm ki ügyesen a kényes témát, ám Yo-ka nem enged. Most épp pangás van, a vendégek a másik két bódénál tobzódnak, így van egy kis időnk.
– De? – Yo-ka karba teszi a kezét, a tekintetével szinte áthatol rajtam.
– Aggódom Chiakiért – fújom ki egy szuszra. – Tarotot választottak, és ugyanazokat a lapokat húzta ki, mint Shoya, de teljesen másik irányban. Bár nem tudom, ez mennyit mond neked – harapok az alsó ajkamba.
– Nem sokat – rántja meg a vállát egy kényszeredett nevetéssel kísérve.
Elpillantok a válla felett. Továbbra sem áll senki a pult túloldalán.
– Minden lapnak megvan a maga jelentése, viszont ha fejjel lefelé húzod ki, akkor pont az ellentétévé változik.
Yo-ka hümmögve préseli össze az ajkát, a bódé tetejét bámulja. Nyelek egyet.
– Ez érdekes – jelenti ki végül. – Igazából a dolognak két vége van. Vagy Shoya, vagy ő. Ha jól emlékszem, Luvia szerint Chiaki hat a tízből, míg Shoya kilenc. Már értem az aggodalmadat, de nekem bűzlik a dolog.
Felvonom a szemöldökömet.
– Szerinted valamelyikük hazudik?
Yo-ka bólint, ám mielőtt újból kinyithatnám a számat, félbeszakít a pult túloldaláról érkező hang:
– Elnézést, nyitva vagytok?
Kikerülöm Yo-kát, és bár igyekszem vele türelmes lenni, útközben finoman végigsimítok a kézfején. Mosolyogva fordulok a bódé előtt álló két kamaszhoz. A munkaidőm lejártáig próbálom kiverni a fejemből az imént felvázolt lehetőség. Valaki nem mond igazat, és se Chiaki, se Shoya számára nem tudok kitalálni egyetlen értelmes indokot, amiért ezt tennék. Bár a testvérpár továbbra is kissé gyanús nekem, Luvia – és immáron Shohei is – kezeskednek értük. Ha az artistában nem is bízok meg már úgy, mint régen, Luvia szava mindennél többet nyom a latban.
Örömmel adom át az önkéntesnek a bódémat, amikor már alkonyodik. Rutinszerűen indulok meg Chiaki lakókocsija felé, ám alig teszek még néhány lépést, egy ismerős árnyék vetül fölém.
– Régen láttalak – jegyzi meg Sora, ahogy mellém ér. Megtorpanok és felnézek rá.
Utoljára akkor beszéltünk, amikor jól kiosztottam Chiaki miatt. Az emlékre enyhe pír szökik az arcomra, ugyanis fogalmam sincs, Sora mégis mit gondolhat most rólam.
– Én is téged – mondom végül, kissé bizonytalanul a történtek miatt.
– Még nem is köszöntem meg – sóhajt fel, ahogy megindulunk. Felhorkantok.
– Azt, hogy leüvöltöttem a fejedet? Mert akkor nagyon szívesen, máskor is.
Sora faarccal bámul rám, és már elnézést kérnék, amiért újból túlzásba estem, amikor meglátom a mosoly halovány formáját az ajkán.
– Szükségem is volt rá. Ne tegyünk úgy, mintha nem lett volna jogos, amit akkor tettél. A helyedben én is nagyon dühös lettem volna. Fogalmam sincs, mégis hogyan kombináltalak össze titeket ketten, holott Shohei is megmondta, hogy…
Itt elharapja a mondatot.
– Csak nyugodtan, már túl vagyok rajta – eresztek meg egy halovány mosolyt a zsonglőr felé.
– Szóval, teljesen alaptalanul voltam féltékeny. És sajnálom – zárja le végül.
– Rá se ránts. Nekem sem kellett volna annyira durván neked esnem.
Sora válla megrázkódik a nevetéstől.
– Igazából már csak azt a srácot sajnálom, aki az ágyadban volt… Nem emlékszem a nevére, pedig Chiaki is mondta – morfondírozik.
– Yo-ka – segítem ki –, de miért?
– Látszott rajta, hogy agyonütné, bárki is verte fel, de amikor meglátott téged, teljesen megváltozott az arckifejezése.
– Ó! – nyögöm ki az egyszerű, nem túl értelmes választ.
Szerencsére megérkezünk Chiaki lakókocsijához. A jós már a lépcsőn ül, és amikor észrevesz kettőnket, egyből felderül az arca, és vigyorogva pattan fel. A sminkje már készen van, a haja még kicsit kócos az alvástól. Amikor odaérünk elé, hezitál, nem tudja, kihez lépjen elsőként. Végül biccentek neki egyet, és ezzel akaratlanul is szemtanújává válok egy rövid, szeretetteljesnek tűnő csóknak kettejük közt. Elfordítom a fejemet, ám nem rágódok sokáig, ugyanis Chiaki hamarosan a nyakamban landol, és szorosan átölel.
– Segítsek megcsinálni a hajadat, vagy megoldjátok?
Chiaki felemeli a fejét a vállamról, és nagy komolyan rám néz. Ebből a tekintetből már látom, hogy rám hárul a fodrásszá való avanzsálás rögtönzött feladata.
Nem tudom nem észrevenni, hogy Sora milyen otthonosan mozog már a lakókocsiban, miközben Chiaki frizurájával bajlódom.
– Már vannak ötleteim a következő szezonra – zökkent ki a gondolataimból Chiaki, miközben megcsavarom a hajgumit a második fonatának a végén.
– És mire gondoltál? – kérdem, miközben felkapom az asztalról az egyik póthajat.
– Amit eddig befontunk, azok közül az egyik vörösre festeném. Meg az egyik pótot is. Sorának van egy borszínű ingje, ami jó rám, és szeretném, ha az lenne rajtam.
Megsimítom Chiaki vállát, mielőtt elrendezném a tincseit. Nála a jó rám valószínűleg azt jelenti, hogy legalább két számmal nagyobb, de nem ellenkezek vele. Lehajolok, hogy az arcunk egy szintbe kerüljön, és vizslatni kezdem. Próbál elbújni a haja mögé.
– Szerintem jól állna – jelentem ki végül, majd felállok, és nyújtózkodok egyet. – Még vissza kell mennem, megigazítani a sminkemet. A sátornál találkozunk.
Intek egyet nekik. Még a szemem sarkából látom, ahogy Chiaki Sora ujjai után nyúl. Vigyorogva érek vissza a lakókocsimhoz. Remélem, nem kenődött el annyira a sminkem, mint ahogy sokszor szokott, most semmi kedvem teljesen újat csinálni.
Belépek, ám azzal a lendülettel hátat is fordítok a benti térnek, és becsapom magam előtt az ajtót. Égő fejjel bámulom a kilincset, próbálva kiverni a fejemből a képet, amit az imént láttam: Yo-ka az ágyamon fekszik, egyedül egy fekete atlétát visel, a keze a combjai közt. Igyekszem meggyőzni magamat arról, hogy rosszul láttam, csak a képzeletem játszik velem. Kavarognak a gondolataim, a fejem lángol. Erre most egyikünknek sem volt szüksége.
– Ó, baszd meg! – sziszegi Yo-ka. Ruhák surrogását, ideges léptek koppanását hallom, a lakókocsi padlódeszkái megreccsennek. – Megfordulhatsz.
Egyszerre ideges, fél és dühös rám. Minden érzését meg tudom érteni, így lassan, lehajtott fejjel váltok irányt. Egy kapucnis pulóvert és egy fekete farmert húzott magára.
– Már nem egyedül vagy itt, igazán kopoghattál volna! – szid le, a hangja remeg. Felnézek rá. Vibrál, mindenhova figyel, csak rám nem.
– Sajnálom – suttogom, nehezen találom a hangomat. A levegő ólomként nehezedik ránk. Csend van.
– Na, jó, nekem ez most nem megy – fakad ki végül Yo-ka. A hajába túr, majd elviharzik mellettem, és kilép Aomori hűvös, koraesti levegőjébe.
– Yo-ka!
Becsapja maga mögött az ajtót, én pedig káromkodok egy isteneset.