Actions

Work Header

Konyhai baklövés

Work Text:

Dean elnéző mosollyal figyelte, ahogy Castiel az emberi léthez próbált alkalmazkodni. Mióta elveszítette a szárnyait, mindent megtett, hogy kiismerje a faj jellemzőit, de az esetek többségében ez csak katasztrófához vezetett, mint amikor megismerkedett a fölmosó vödörrel. Sam majd megfulladt a nevetéstől, míg Dean nem győzte hallgatni az angyal bocsánatkéréseit, miközben egy törülközővel próbálta fölitatni magáról a koszos vizet.
Éppen ezért kétkedve fogadta a kérést, amikor Castiel megkérte, hogy tanítsa meg a pirító használatára.
- Gondoltam hasznossá teszem magamat, és készítek szendvicset, amíg adatokat kerestek a nagyteremben az Író Asszonyról.
- Síró Asszony, Cas… Síró Asszony.
- Értem – válaszolta az angyal, majd minden figyelmét a szerkezetre irányította.
Dean inkább nem hangoztatta, hogy mennyire aranyosnak találja, amikor értetlenkedve figyel. Ahogy most is, amikor a pirító működését próbálta fölvázolni.
- Észre fogod venni, amikor elkészül, mert csönget egyet. Rendben?
- Rendben.
- Boldogulsz egyedül is? – vonta föl a szemöldökét a férfi.
- Igen, mennyi fog. Köszönöm, Dean – mosolyodott el Castiel, majd gyermeki lelkesedéssel látott neki élete első pirítósának elkészítéséhez.
Dean picit várt, majd vigyorogva megcsóválta a fejét, és Sam keresésére indult. Természetesen a nagyteremben találta, ahogy épp a soron következő könyvet bújta. A vadász nagyot sóhajtott, majd elvett egy kötetet a fölhalmozott kupacról, és nekiállt a kutatásnak.
Épp végzett a tartalomjegyzék átnézésével, amikor velőtrázó sikítás törte meg a bunker csöndjét. A testvérek azonnal fölpattantak, és fegyverüket előrántva a konyhába siettek. Közben Dean agyában egymást kergették a sötétebbnél sötétebb gondolatok, hogy mégis mi történhetett az angyalukkal.
Amikor berontottak a fegyvereiket előreszegezve a helyiségbe, Castielt a földön találták, amint kezeit a szívére szorítva a padlón reszketett, és tekintetét a konyhapultra szegezte.
- Mi történt? Nem esett bajod? – kérdezték szinte egyszerre, miközben szemükkel a lehetséges ellenséget keresték.
Cas remegve a pirítóra mutatott.
- Azt nem mondtad, hogy ki fognak repülni…! – suttogta rémülten.
A testvérek ekkor vették észre a két hajszálvékony, kissé megpörkölődött kenyérszeletet nem messze a földön, és azonnal összerakták a képet.
- Rád bízom – vigyorgott Sam, majd a kését a tokjába dugva kisétált a konyhából.
Dean nagyot sóhajtva az angyalhoz sétált, és a hóna alá nyúlva fölsegítette, aki azonnal átkulcsolta a karjaival, és még mindig reszketve a mellkasához bújt. A vadász kifejezetten élvezte a helyzetet, de végül mégis lefejtette magáról a szorító karokat.
- Ha ennyire vékonyra vágod a kenyeret, akkor túl könnyű lesz, és a pirító könnyedén kidobhatja. Gyere, segítek.
Újra megmutatta neki lépésről lépésre, hogy mit is kell csinálnia, majd megvárta, amíg az első szeletek elkészültek.
- Most már menni fog? – nézett kérdőn a másikra, aki érdeklődve figyelte, ahogy a gép kicsit megdobja a pirítósokat, de azok ezúttal visszaestek a gépbe, ahelyett, hogy a földön landoltak volna.
- Igen, most már igen – válaszolta Cas, majd újra a kezébe vette a kést.
Dean kicsit még figyelte, a biztonság kedvéért, hogy biztos ne legyen gond. Amikor látta, hogy Castiel tényleg boldogul a szerkezettel, megnyugodva indult vissza a nagyterembe, viszont a folyosóra érve nem tudta megállni, és elmosolyodott. Nem is bírta levakarni az arcáról, még akkor sem, amikor újra leült öccsével szemben. Még az se érdekelte, hogy Sam kajánul vigyorgott rá.
- Jó sokáig maradtál. Kisegítetted Cast, hogy hogyan kell bedugni a kenyeret a…
- Kuss – válaszolta, föl sem nézve a könyvből, majd azért még bokán is rúgta a testvérét az asztal alatt, amikor az nem bírta abbahagyni a nevetést.