Actions

Work Header

Reménytelen Esetek Társasága

Chapter Text

 Kissé talán erélyesebben csapom le a poharat az üvegből készült dohányzóasztalra, legalábbis Tsurugi meglegyinti a kezemet, amikor épp visszahúzom azt magam mellé. Ránézek, és elvigyorodok, bár tudom, hogy nem a legjobb formámat hozom. Hányadik viszki volt ez? Hét? Nyolc? Már a fene se tudja, de piszkosul jól esett. Talán egy kilencedikre is beruháznék, ha Tsurugi nem hajtaná le a maradékot egyenesen az üvegből, majd tenné le az üres üveget egy kecses mozdulattal az asztallapra. Közelebb csúszom hozzá. Végre az enyém.

– Tsurugi~

Egyből az ajkai fölé hajolok, és a nevét búgom, mielőtt megpróbálnám megcsókolni, azonban a kezével határozottan meglöki a mellkasomat. Nem tágítok, ezúttal átkarolom a nyakát, és nem törődve az ellenkezéssel, egyből a szájába dugom a nyelvemet. Belenyög a csókba, majd viszonozza azt. Éljen! Ma van a szerencsenapom.

Kicsit erélyesebben csókolom, mígnem ledöntöm őt a fekete bőrhuzatos kanapéjára, az ujjaim bekúsznak a felsője alá, már a hasát simogatom, amikor egy szemvillanás alatt megfordítja a helyzetünket. Az ajkai a fülemnél, alkoholszagú lehelete megcsapja az orromat.

– Ne tovább! – suttogja, majd a fülcimpámba harap. Képszakadás. Ó, Istenem...

Kótyagos fejjel ébredek. Az a rengeteg viszki... Valamiért kényelmetlen a hátamon feküdni, így oldalra fordulok. Felhúzom a lábam, de még így is fáj a fenekem, mert bizony az a ludas, aztán kitisztul a látásom, és észreveszem, hogy valaki fekszik mellettem, aki jó eséllyel Tsurugi. Aztán leesik, hogy meztelen vagyok, és ahogy elnézem, rajta sem lehet nálam több ruha, és a másik oldalamra fordulva próbálom összerakni a kirakós darabjait.

Szóval, az este ittunk. Sokat, nekem pedig határozott szándékomban állt megdönteni Tsurugit, ugyanis amikor részeg vagyok, minden helyes pasival képes vagyok ágyba bújni. Nemrég pont emiatt szakadt meg egy sokéves barátságom, azonban... Valami balul sült el. Nem én dugtam meg Tsurugit, hacsak nem estem valami miatt seggre. Hanem ő engem. Te szentséges szűz...

Óvatosan megfordulok, hogy megnézzem, felébredt-e már, és egy igencsak sokatmondó szempár néz vissza rám. Nyelek egyet, és küszködve a fej- és fenékfájással, teljes testemmel feléje fordulok. Meg kéne beszélnünk. Végül is engem még senki nem dugott meg, és amikor most mégis, nem emlékszem belőle semmire, bárhogyan is erőlködöm, mert csak jobban fáj a fejem.

– Jó reggelt! Hozok neked gyógyszert meg vizet – mondja, majd felkel, és fittyet hányva rám, meztelenül suhan el az orrom előtt. Gondolom, érzi, hogyan nézek rá, ugyanis miután felvesz egy alsót, felém lövell egy szúrós pillantást. Most meg mi baja? Ő tette be, nem én. A hasamra fordulok. Fogalmam sincs, mégis mit kéne tennem. Vajon mit csinálnak azok a szűz fiúk, akik semmire nem emlékeznek abból, hogyan vesztették el, csak a fájdalmat érzik? Gondolom, félnek. Az ilyenek mindig félnek.

– Tessék!

Tsurugi rángat ki a gondolataimból. Az egyik keze a vállamon, míg a másikkal mesterien tartja egyszerre a poharat és a gyógyszert is. Feltornászom magam, azonban ülni nem igazán esne jól, így térdelek. Először nem törődök azzal, hogy látja a testemet, de van a tekintetében valami, amitől inkább magam elé húzom a paplant, miután visszaadtam neki a poharat.

– Köszönöm – motyogom.

– Nincs mit. Menj, tusolj le, addig összedobok valami reggelit, aztán hazamehetsz – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. De nekem ez így nem kóser. Elkapom a karját, és nem eresztem, amíg újból rám nem néz.

– Tsurugi, szerintem... - nyelek egyet. – Nekünk meg kéne beszélnünk, ami tegnap este történt, mert nem igazán emlékszem a dolgokra, és kissé feszélyez, hogy életemben először voltam alul egy pasival, és még csak rémleni se rémlik semmi.

Tsurugi felvonja a szemöldökét, majd felhorkan. Látom rajta, hogy valami zavarja, azonban nem ad neki hangot. Ehelyett leül mellém az ágyra, és óvatosan megpaskolja a derekamat.

– Én sem emlékszem sok mindenre, ha ez megnyugtat. Csak arra, hogy rám másztál, én pedig feléd kerekedtem. Aztán szexeltünk. Ezt amúgy sem tudnám hova ragozni – sóhajtja. – Találsz fogkefét a tükrös szekrény jobb oldalán, második polc. Használhatod a tusfürdőmet.

Feláll mellőlem, majd a szekrényéhez lép, és felhúz magára egy inget, amit nem gombol be. Itthoni szerkó, Tsurugi módra. Van benne valami számomra idegen elegancia, ahogy beszél, öltözködik és viselkedik, mindent olyan méltósággal tesz. Mégis a legjobb barátom. Volt. Nem tudom, az ember nem fekszik össze a legjobb barátjával, szóval fogalmam sincs, mik vagyunk. Nem lényeg.

– Hé! – szólok neki, mikor a kezembe nyom egy tiszta alsót, meg egy szürke Adidas melegítő felsőt. Kíváncsian rám pillant, ám látom rajta, hogy már kicsit unja a dolgaimat.

– Fáj a fenekem, és... Ja, ilyenkor mi van? – kérdezek rá igencsak sután a dologra. Látom, ahogy ráncok gyűlnek a szeme körül. Csak nehezen tudja visszafojtani a mosolyát.

– Pedig igyekeztem a lehetőségekhez mérten jól bánni veled – sóhajt fel. – Szerintem ülj puhára, ha ülni kell, és ne erőltesd meg magad. Délutánra már sokkal jobbnak kell lennie.

Miközben beszél, óvatosan végigsimít az arcomon, aztán mintha csak szembesülne a saját tettével, elhúzza a kezét, és homlokráncolva sarkon fordul. Tudom, merre van a fürdő, így elmegyek letusolni. A nap második sokkja akkor ér, amikor a tükörbe nézve felfedezem a foltokat a felsőtestemen, aztán ahogy végignézek magamon, találok egyet a csípőmön és a belső combomon is. Tudni akarom a történetüket, hogy Tsurugi hogyan ért ott a bőrömhöz, megnyugtatta-e egy-egy csókkal a foltok után, vagy csak nyomot nyomra halmozott a testemen. Zavar, hogy sosem fogom megtudni, hogyan kerültek rám.

Miután végzek a fürdéssel, és a fogamat is megmosom, kimegyek a konyhájába. Tsurugi egyből elém teszi a rántottát, még forró, amikor a tányéromra rakja, ad mellé egy evőpálcikát, majd, mint egy profi táncos, saját magának is tesz egyet, a tányért az enyémmel szembe rakja, aztán leül a székre, és nekilátunk. Nem szólunk egy szót sem evés közben. Néha helyezkedek a párnán, amit a fenekem alá tett, még mielőtt helyet foglaltam volna. Puha, és annyira nem is szörnyű így ülni, de még mindig roppant kellemetlen, ahogy újból a fenekembe nyíllal a fájdalom.

– Köszi mindent – mondom, miután lenyelem az utolsó falatot is.

– Semmiség – teszi le a pálcikáit. – Lehetne, hogy nem emlegetjük majd fel, hogy lefeküdtünk?

– Mármint így egymás között, vagy...?

– Leginkább sehogy. Teát? – kérdezi, majd feláll az asztaltól, és visszatér egy kancsóval és két bögrével. Hihetetlen, ahogy egy-egy ujján ott lógnak a bögrék... És még hihetetlenebb, hogy konkrétan először fekszem le úgy pasival, hogy én vagyok alul, és az a pasi soha többé nem akar róla beszélni.

– Köszönöm – biccentek felé, majd lehajtom a teát. Lassacskán elmúlik a fejfájásom, így felállok az asztaltól, ám csak tétován toporgok, nem tudom, mitévő legyek.

– Vegyél kölcsön nyugodtan egy nadrágot is. Majd odaadom a ruháidat, ki kéne mosnom őket.

Úgy teszek, ahogy Tsurugi mondja, majd az előszobába megyek. Magamra veszem a kabátomat, a sálat, és a sapkámat is a fejembe húzom az arcmaszkkal egyetemben. A csizmám rásimul Tsurugi farmerjére, ami kissé szűk rám. Szélesebb a csípőm, mint az övé, így inkább ott szorít a nadrág egy csöppet. Mielőtt elmennék, még benézek a konyhába elköszönni.

– Óvatosan a fenekeddel, oké? – kéri, bőrkeményedéses ujjai az arcomra simulnak. Bólintok, aztán hirtelen átkattan bennem valami, és óvatosan összeérintem az ajkainkat. A keze a mellkasomon, egyből eltol magától, a tekintete zavart, akárcsak az enyém. Mégis mit művelek?